FEBRUÁR 20., KEDD

 

Mt 6,7–15. Ti így imádkozzatok: „Mi Atyánk…”

 ⁷Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. ⁸Ne hasonlítsatok tehát hozzájuk; mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek őt.

⁹Ezért ti így imádkozzatok:

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved;

¹⁰jöjjön el a te országod;
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.

¹¹Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;

¹²és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;

¹³és ne vígy minket kísértésbe;
de szabadíts meg a Gonosztól.

14Mert ha megbocsátjátok az embereknek botlásaikat, nektek is megbocsát a ti mennyei Atyátok. 15De ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem fogja megbocsátani nektek a ti botlásaitokat.

 

 

Jézus figyelmeztet minket, hogy az imádság nem szószaporítás. Ne higgyük, hogy a kimondott szavak száma a fontos, és nem az, milyen szívből fakadnak a szavaink. Meg akarja mutatni azt az imádságot, mely közvetítők nélkül, egyenesen Isten szívéhez szól. Rajta kívül senki más nem taníthatta volna ezt meg nekünk. Csak ő, a Fiú, aki ismeri az Atyát, ajándékozhatta nekünk azokat a szavakat, amelyek a mindenkori keresztények életét jellemzik mindenütt a világon. Jézus, aki határtalan szeretettel szereti tanítványait, megtanította nekünk a legmagasabb rendű imádságot, amelyet Isten nem utasíthat el. Ez már az első szónál világossá válik: „Abba” (’apu’). Ezzel az egyszerű szóval, mellyel a kicsi gyermekek szólítják meg az édesapjukat, Jézus valódi vallási forradalmat indít el, hiszen a zsidó hagyomány szerint ki se lehetett ejteni Isten szent nevét.

Ezzel a kezdéssel Jézus bevon bennünket az Atyával való bensőséges kapcsolatába. Nem alacsonyítja le Istent, sokkal inkább minket emel föl az Atyáig, „aki a mennyekben van”, annyira, hogy apának hívhatjuk őt. Az Atya a mennyekben marad, mégis ő az, aki öröktől fogva szeret minket, az üdvösségünket és az egész világ üdvösségét akarja. Épp ezért meghatározó jelentőségű, hogy Jézus arra tanít bennünket, kérjük az Atya akaratának teljesülését. Isten akarata az, hogy senki ne vesszen el. Ezért azt szeretné, hogy ezt kérjük: „jöjjön el a te országod”. Jöjjön el hamar az az idő, amikor végre elismerést nyer Isten szentsége, és minden ember igazságosságban és békében él majd mindenütt, az égben és a földön egyaránt. Az imádság második részében Jézus arra tanít minket, hogy kérjük az Atyát, tekintsen mindennapi életünkre: kenyeret kérünk tőle testünk és lelkünk számára. Aztán egy igen komoly kérést kockáztat meg: „bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Valójában Jézus abban segít nekünk, hogy egy rendkívül mély bölcsességet fejezzünk ki imánkkal. A következő sorokból értjük meg ezt: „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.” Érthetetlen ez a nyelv egy olyan társadalomban, amilyen gyakran a miénk is, ahol ritka dolog a megbocsátás és a könyörület. De talán éppen ezért van még inkább szükségünk arra, hogy megtanuljunk a Miatyánk szavaival imádkozni. Ez az imádság azért üdvözítő erejű, mert fölfedezteti velünk az egyetemes testvériséget, valahányszor Istenhez fordulunk, és mindannyiunk Atyjaként szólítjuk meg őt.

Imádság az Úr anyjával, Máriával