Mt 23,1–12. Bár tanítják, de tetté nem váltják
1Jézus ezután így beszélt a tömeghez és tanítványaihoz: 2»Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. 3Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg – de a tetteiket ne kövessétek, mert mondják ők, de nem teszik. 4Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem hajlandók megmozdítani azokat. 5Minden tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Imaszíjaikat szélesre szabják, bojtjaikat megnagyobbítják. 6Szeretik a főhelyeket a lakomákon, az első helyeket a zsinagógákban, 7a köszöntéseket a főtéren, s azt, ha az emberek rabbinak hívják őket. 8Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok. 9Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. 10Ne hívassátok magatokat mesternek se, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. 11Aki közületek a legnagyobb, legyen a szolgátok. 12Mert aki önmagát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják.
Máté evangélista Jézus utolsó, a templomban mondott nyilvános beszédét tárja elénk. Az egész fejezet szigorú figyelmeztetés az írástudók és a farizeusok számára, ugyanakkor felhívás a tömegek számára, hogy ne engedjék becsapni magukat. Jézus nem a tanításukat támadja – sőt, azt igaznak és megőrzésre méltónak mondja –, hanem a viselkedésüket bírálja, amely távol áll az igaz hagyománytól. Az írástudókat és a farizeusokat meg kell hallgatni, amikor Mózes parancsolatait tanítják, de nem szabad követni őket, amikor saját életmódjuk és a saját maguk által alkotott rendelkezések követésére hívnak. Jézus elítéli gondolkodásuknak ezt a megosztottságát. Nyilvánvaló, hogy ez mindenkire vonatkozik, beleértve a mai hívőket is. Az evangéliumban Jézus gyakran óva inti a tanítványokat attól, hogy úgy hallgassák, hogy nem váltják gyakorlattá, amit hallottak. A hosszú hegyi beszéd végén ezt mondja: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21) A hívő ember boldogsága Isten szavának betartása, ezt maga Jézus válaszolta annak az asszonynak, aki dicsérte az anyát, aki kihordta és szoptatta őt: „Hát még azok milyen boldogok, akik hallgatják az Isten szavát, és meg is tartják!” (Lk 11,28) A farizeusok és az írástudók életvitelükkel olyan külsődleges vallásosságról tesznek tanúbizonyságot, amely nélkülözi a bensőségességet, a mélységet és éppen ezért az igazi tekintélyt is. Ezért is vitatja Jézus azokat a tiszteletet parancsoló címeket, amelyeket az írástudók és papok megköveteltek maguknak a néptől és tanítványaitól. Ezek közül a legismertebbet, a „rabbit” említi, amely tanítót jelent. Hozzáteszi: „Atyának se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei.” Radikális megállapítás ez, kijelenti vele, hogy minden tanítvány testvér, és testvériségük alapja, hogy egyetlen atyjuk van, Isten, ahogyan egyetlen vezetőjük, Krisztus. Ebben az egységben a világ szempontjai visszájukra fordulnak: „Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz. Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják.”
Imádság az Úr Anyjával, Máriával
