FEBRUÁR 24., SZOMBAT

 

Mt 5,43–48. Szeressétek ellenségeiteket

 

⁴³Hallottátok, hogy azt mondták: ‘Szeresd felebarátodatés gyűlöld ellenségedet.’ ^{(Lev 19,18) 44}Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, ⁴⁵hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gonoszoknak. ⁴⁶Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? ⁴⁷És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? ⁴⁸Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.

 

Miután emlékezteti a tanítványokat az akkori közvélekedésre: „Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet!”, Jézus az evangéliumát javasolja: „Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!” Azt kéri, hogy a szeretet, az első parancsolat álljon a tanítványok és az Egyház életének középpontjában. Az igazi életbölcsességet nem az jelenti, ha az embert a gyűlölet és a bosszú vezérli. Sajnos ezek az érzések és magatartásformák, amelyek mindig is jelen voltak az emberben, nem szűnnek meg erőt sugározni, és sajnos a normalitás látszatát is keltik. Hajlunk arra a gondolatra, hogy normális dolog megvédeni magunkat azokkal szemben, akik rosszat akarnak. Jézus azonban arra kér bennünket, hogy mélyebbre menjünk az emberek szívének és magának az életnek a megismerésében.  Ezért teljesen paradox módon, de határozottan odáig megy, hogy arra kéri tanítványait, még az ellenségeiket is szeressék. Nem elvont és megvalósíthatatlan utópia ez? Nem azt kellene gondolnunk, amit a tanítványok Kafarnaumban mondtak, amikor szembesültek Jézus állításával, hogy ő az élet kenyere: „Kemény beszéd ez”? Ezeket a szavakat – bár felkavaróak – ő maga váltotta tettekre először, amikor a kereszt magasából imádkozott saját hóhéraiért. És Istvántól kezdve mennyi, de mennyi vértanú élt ugyanezzel a lelkülettel! Ez a szeretet persze nem az emberektől származik, nem fakad természetes módon a szívünkből: odafentről érkezik, Istentől, ő kelti fel napját jókra is, gonoszakra is egyaránt. Egyikünk sem érdemelné, hogy saját érdemeiért szeressék, amelyek, ha vannak egyáltalán, kicsinykék. Ahogy a keleti kereszténység szent szerzetese, Athosz-hegyi Szilvánusz mondta: „Ha szeretjük ellenségeinket, lelkünkben nem lesz helye a büszkeségnek, mert a Krisztuséhoz hasonló szeretet senkit sem helyez a másik fölé. (…) Amikor a lélek lecsendesíti szenvedélyét, és alázatossá válik, az Úr megajándékozza kegyelmével, és akkor úgy imádkozik ellenségeiért, mint önmagáért, és forró könnyeket hullat az egész világért.” A tanítványok a szeretetnek ebben a horizontjában élnek. A keresztények életében kell tehát lennie egy paradox dimenziónak: annak a szeretetnek a paradoxona ez, amely a mennyből jön, de átalakítja a földet.

Előesti imádság