Mt 20,17–28. Jakab és János anyja közbenjár fiaiért
17Jézus ezután fölment Jeruzsálembe. Útközben külön magához hívta a tizenkét tanítványt, és azt mondta nekik:
18»Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt,
19és átadják a pogányoknak, hogy kicsúfolják, megostorozzák és keresztre feszítsék, de harmadnapon föltámad.«
20Akkor Zebedeus fiainak az anyja odament hozzá a fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit.
21Jézus
megkérdezte: »Mit kívánsz?« Az így válaszolt: »Rendeld el, hogy az én
két fiam közül az egyik a jobbodon, a másik a balodon üljön
országodban.«
22Jézus
ezt válaszolta: »Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből,
amelyből én inni fogok?« Azt felelték neki: »Tudunk!«
23Ő
erre azt mondta nekik: »A kelyhemből ugyan inni fogtok, de nem az én
dolgom eldönteni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön. Az azoké
lesz, akiknek Atyám készítette.«
24Amikor a többi tíz meghallotta ezt, nagyon megharagudott a két testvérre.
25Jézus
azonban magához hívta őket, és így szólt: »Tudjátok, hogy a nemzetek
fejedelmei uralkodnak a népeken, és a nagyok hatalmaskodnak felettük.
26Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, legyen a szolgátok,
27és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok.
28Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.«
Jézus közeledik Jeruzsálemhez, és harmadszor, immár sokkal részletesebben osztja meg tanítványaival, ami vár majd rá a szent városban: halálra ítélik, kiszolgáltatják a pogányoknak, keresztre feszítik, és a harmadik napon feltámad. Az evangélista elbeszéli, hogy amikor Jézus az eseményekről beszél nekik, melyekben benne sűrűsödik halálának drámája, a tanítványoknak egészen máshol jár az eszük. Jézus nagy aggodalommal gondol mindarra, ami Jeruzsálemben vár rá, ők viszont csak azon aggódnak, milyen helyet foglalhatnak majd el vagy szerezhetnek meg maguknak. Jézus a kereszt felé tart, ők pedig „a dicsőség trónjára” gondolnak, még ha igaz is, hogy a jelenetet Zebedeus fiainak anyja kezdeményezi, aki két fiáról beszél Jézusnak. A vigasztalást kérő, félelemmel teli Jézusban ott van minden ember, aki arra van ítélve, hogy szegénységben, igazságtalanságban, erőszakban, konfliktusokban, háborúban éljen. Ha az ember csak önmagára és a saját közeli hozzátartozóira koncentrál, az vakká és tudatlanná teszi. Olyannyira, hogy Jézus így válaszol: „Nem tudjátok, mit kértek.” Jézus aztán nagy türelemmel ismét oktatja tanítványait, hogy megértsék, melyik az az út, melyen járniuk kell, és melyek azok a dolgok, amelyeket kérniük kell. Mint jó Mesterük, elfogadni látszik ambícióikat is, de a másik oldalról láttatja, és ezzel a visszájára fordítja az eredeti kérést: „Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek.” A világéval ellentétes út ez; ellentétes mindazzal, amit ösztönösen igyekszünk elérni. Jézus saját életével mutatja meg nekünk, mennyire különbözik ez a világ életstílusától, a társadalmat elborító nárcizmustól: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét váltságul sokakért.”
Imádság a szentekkel
