Bölcs 7,7–11; Zsolt 90 (89); Zsid 4,12–13; Mk 10,17–30
„Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” A mai evangéliumban elhangzó kérdés nagyon nagy jelentőségű. Az az ember, aki odamegy Jézushoz, hogy kérdezzen tőle, az emberiséget képviseli, amelynek a szívében komoly kérdés van az életről, amely úgy érzi, hogy sohasem elégedett, hogy nem talált választ mindenekelőtt saját létezésének értelmére. Jézus őszintének találta a férfit, olyannyira, hogy az evangélium beszámol arról, hogy szeretetteljes pillantással fordult felé: „Jézus ránézett, és megkedvelte.” Úgy tűnik, minden feltétel adott ahhoz, hogy az az ember a tanítványa legyen. Jézus fellelkesül, és nagy dolgokat álmodik számára. Jézus szava, az evangélium pedig olyan szó, amely abból a szeretettel teli tekintetből születik, amellyel mindenkire néz. Ha valaki szomorúan, lemondóan, bizalmatlanul néz a világra, az nem szeretetet közvetít. A szeretet pedig akkor igazi, ha konkrét és sokat követelő döntéseket kér tőlünk. Jézus szava arra kérte azt az embert, hogy vágja ki az életéből minden gazdagságát, hogy döntsön a szíve szerint, de az az ember végül „szomorúan” távozott.
Hogy lehet ez? Nem bízott Jézus szavában: „Valami hiányzik még belőled (…) Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt, és így kincsed lesz az égben, aztán gyere, és kövess engem!” A gazdag ifjú szomorú szívvel távozott, mert nagy vagyona volt, és abba helyezte biztonságát és üdvösségét. Ez egyben a mi nemzedékünk története is, amely elmerült a materialista világban, és gondolkodását a válság jellemzi, és amelyben minden a gazdaságosság jegyében zajlik. Jézus elítéli a pénz hatalmát; a gazdagsághoz való ragaszkodás képes úgy megszállni az emberi szívet, hogy még az örömtől is megfosztja. Rájövünk arra is, hogy a gazdagság elvesztésétől való félelem szomorúvá és szorongóvá tesz bennünket, emiatt elveszítjük a szolidaritás érzését, és a közjóért hozott minden áldozatot lehetetlen lemondásnak tekintünk. Az első gazdagság, amitől meg kell szabadulnunk, az az érzés, hogy elegendőek vagyunk önmagunk számára, az a berögzült gondolat, hogy egyedül is meg tudjuk csinálni, és nincs szükségünk másokra. Akik így gondolkodnak, azt hiszik, hogy a végén még Istent is nélkülözhetik, de „akkor ki üdvözülhet?” Ez az üdvösség és a jövő mélységes kérdése, amely korunkra jellemző, amelyre Jézus továbbra is válaszol, és amelyre nekünk a hitünkkel kell felelnünk. Az evangélium azt üzeni nekünk, hogy az emberi szívnek mélyebb szükségletei vannak, mint az anyagi dolgok, amelyekben gyakran keresünk menedéket szorongásaink elől (az ember nem csak kenyérrel él!). Jézus azt kéri tőlünk, hogy Istent állítsuk mindenek fölé, és azt, hogy tekintsük a szegényeket testvéreinknek, akiknek adósai vagyunk szeretettel és segítséggel. Így valósul meg a tű fokán átmenő teve csodája, amely akkor kezdődik, amikor az ember szívében úgy dönt, hogy nem él tovább védtelenül, hanem hisz az evangéliumban, és minden mást hátrahagyva „százannyira” megsokszorozva találja Isten szeretetét.
Imádság az Úr napján
