Szent II. János Pál (†2005) emlékezete
Megemlékezünk Mária Szalóméról, Jakab és János anyjáról, aki az Urat
egészen a kereszt tövéig követte, és sírba helyezte.
Lk 12,35–38. Az éberség
Jézus az esztelen
gazdag példája után, akit váratlanul ért a halál, egy ellentétes példát hoz: az
urát váró szolgáét. Az éberség a keresztény élet egyik alapvető lelki
dimenziójává vált az idők folyamán. Aki csak önmagával foglalkozik, és
belefeledkezik a saját dolgaiba, annak föl kell emelnie tekintetét, és éberen
várnia az Úr visszatérésére. Jézus azt mondja: „Csípőtök legyen felövezve és
égjen a lámpásotok.” A „felövezett csípő” azt jelentette, hogy készen áll
az azonnali cselekvésre. Az Egyiptomból való szabadulás éjszakájától kezdve
volt használatos ez a kifejezés. Akkor ugyanis az izraelitáknak fel kellett
övezniük magukat, hogy azonnal indulni tudjanak, ha kell (Kiv 12,11). A meggyújtott
lámpásnak ugyanez volt a jelentése: készen állni az indulásra, akár éjszaka is.
Valóban, Isten mindennap ott áll a szívünk ajtajában, és zörget, ahogy a
Jelenések könyvében is olvassuk (Jel 3,20). Boldog az ember, aki ajtót nyit,
mert hatalmas jutalomban lesz része: ura lesz szolgája, felövezi a ruháját, leülteti, és maga szolgálja ki. Felcserélődnek a szerepek. Hihetetlennek
tűnik, de épp ebben áll a kapott kegyelem látszólagos ellentmondása: Jézus
szolgaként jelenik meg. Nem csak akként jelenik meg, de úgy is viselkedik; az
utolsó vacsorán lehajolt, hogy megmossa tanítványai lábát. Ez a kép az
evangéliumi üzenet szerves része: Isten képe, kijelentése önmagáról, aki
annyira szeret bennünket, hogy a lábunkig hajol. S ez történik velünk is, valahányszor
befogadjuk az Urat a szívünkbe az imádságban, vagy a szegények szolgálatában,
de legfőképp a szent liturgiában, amelyben ünnepi lakomát készít nekünk, hogy
igéjével és saját testével tápláljon bennünket.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
