Ter 2,18–24; Zsolt 128 (127); Zsid 2,9–11; Mk 10,2–16
A farizeusok odajárultak hozzá, s hogy próbára tegyék,
megkérdezték tőle: »Szabad-e a férfinak elbocsátani a feleségét?« 3Ő
így felelt nekik: »Mit parancsolt nektek Mózes?« 4Erre azt
mondták: »Mózes megengedte, hogy válólevelet írjunk és elbocsássuk«. (MTörv 24,1) 5Erre
Jézus azt válaszolta nekik: »A ti keményszívűségetek miatt írta nektek e
parancsot. 6A teremtés kezdetén azonban Isten férfivá és
nővé alkotta őket. (Ter
1,27) 7Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez
ragaszkodik, 8és a kettő egy testté lesz. Így már nem ketten
vannak, hanem egy test. (Ter
2,24) 9Amit tehát Isten egybekötött, azt ember szét ne
válassza!« 10Odahaza a tanítványai ismét megkérdezték őt erről
a dologról. 11Azt felelte nekik: »Aki elbocsátja a feleségét és
másikat vesz, házasságtöréssel vét ellene. 12És ha az asszony
elhagyja férjét és máshoz megy, házasságot tör.«
13Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy érintse meg őket; de a
tanítványok elkergették azokat, akik hozták őket. 14Ezt látva
Jézus haragra gerjedt, és azt mondta nekik: »Engedjétek hozzám jönni a
kisgyerekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. 15Bizony,
mondom nektek: aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy
be oda.« 16Azután karjaiba vette őket, rájuk tette a kezét, és
megáldotta őket.
„Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten
országát, mint egy gyermek, nem jut be oda.” A kicsinyek befogadásában és a
kicsivé válásban rejlik a mennyek országának titka. Olyan ország ez, amelyet
túl gyakran gondolunk távolinak, vetítünk egy hipotetikus jövőbe, de a
valóságban minden alkalommal, amikor egy kisgyermeket, egy szegény embert
befogadunk, már ott van a mennyország egy darabja. A kezdetektől fogva ez Isten
akarata az ember életét illetően: „Nem
jó az embernek egyedül lennie.” Az ember nem magányra, hanem szeretetre
teremtetett, és életünk értelmét csak együtt értjük meg, önmagunkon túllépve,
másokkal együtt gondolkodva, a szeretet valódi, sokat követelő módján. Manapság
azonban sajnos nagyon magányosak az emberek. Az individualista és materialista
mentalitás megkeményíti a szíveket, és mások „eltaszításához” vezet. A magány
és a kevés szeretet szomorú története hozza létre az úgynevezett eldobható
kultúrát, amely annyi emberi életet taszít félre. A gonosz megosztja és
szétszórja az embereket, arra készteti őket, hogy megmagyarázzák, miért
taszítják el maguktól a másik embert, és elhiteti velük, hogy végül is
lehetséges és jobb dolog egyedül és csak önmaguknak élni. Így az ember ugyanúgy
megtagadja a feleségét (vagy a férjét), ahogyan megtagadhatja azt, aki teherré
vagy problémává válik, mintha csak idegen volna. Jézus emlékezteti a
farizeusokat és mindenkit, hogy egyedül soha nem vagyunk boldogok. Isten
egybeköt, és az embernek nem szabad szétválasztania. Jézus senkit nem ítél el,
hanem arra tanít, hogy a szeretetben nyilvánul meg a világ úgy, ahogyan Isten
akarta, ez Isten álma mindannyiunk és e világ számára, mely világot még mindig
túlságosan megosztanak a háborúk és konfliktusok. Akkor hát mi a titok?
Középpontba kell helyezni a kicsinyeket, be kell fogadni a szegényeket, és
azokat, akik nem tudnak egyedül boldogulni. Ezért háborodott fel Jézus a
tanítványain, akik elzavarták a gyerekeket. Isten országa azoké, akik
olyanok, mint ők, mondja Jézus. Jézus az első a kicsinyek között, ám valójában
mindannyian szeretetre szorulunk, de ezt nem vesszük észre, amíg nem szánjuk
oda magunkat a szeretetre és a befogadásra, és a kicsinyek befogadása megújítja
elöregedett és magába zárkózott szívünket. Isten országa azoké, akik olyanok,
mint a kicsinyek, így azok, akik nem olyanok, mint ők, kirekesztve maradnak
belőle. Mennyi energiát, időt, gondolkodást igényel, hogy megpróbáljunk
elegendőek lenni önmagunk számára, és nélkülözni tudjunk másokat, hogy
egymagunk érvényesüljünk, de ha nem leszünk olyanok, mint a gyermekek, nem
jutunk be a mennyek országába.
Imádság az Úr napján
