A kánai Szent Simon apostol, a zelóta, valamint Szent Júdás Tádé apostol
emléknapja
Lk 6,12–19. A tizenkettő kiválasztása
Az Egyház ezen a napon Simon és Júdás apostolokra
emlékezik. Simont zelótának is nevezték. Feltehetőleg azért, mert tagja volt
annak a buzgó, Róma-ellenes csoportnak, mely az erőszaktól sem riadt vissza.
A hagyomány szerint később Szamáriában és Mezopotámiában hirdette az
evangéliumot, és Perzsiában halt meg. Júdás, más néven Tádé (ami nagylelkűt jelent)
az az apostol, aki az utolsó vacsorán kérte Jézust, hogy csak a tanítványoknak
nyilatkoztassa ki magát, a világnak ne. Neve utolsó helyen szerepel az apostolok
névsorában. A hagyomány arra utal, hogy ő a szerzője annak a névtelen
levélnek, amit a zsidó vallásból áttérteknek címeztek. Életéről szinte semmit
nem tudunk. Ám ettől nem kevésbé fontos, mint a többiek. Az Egyházban nem a
közismertség számít, hanem az Úrral és a testvérekkel való közösség. Az
evangélium nem különbözőségüket hangsúlyozza, hanem azt, hogy valamennyien
Jézus mellett voltak. Teljesen lényegtelen,
hogy kit illet meg közülük az első hely. Sajnos a keresztény közösségekben is
gyakran előfordul ilyen versengés: némelyek nem azon igyekeznek, hogy elsők
legyenek a szolgálatban, hanem mindenáron ki akarnak tűnni a többiek közül, ők
akarnak lenni a főszereplők. Pedig aminek valóban elsőbbséget kellene élveznie,
az a szeretet és a nagylelkű, önzetlen szolgálat. Az evangélista nagy
fontosságot tulajdonít a nevek fölsorolásának. Jézus mindenkit nevén szólít,
Simont és Júdást is. Az ő személyes, név szerinti meghívása teszi ezeket az
embereket tanítvánnyá, majd apostollá, az evangélium küldöttévé. A közös elhívásban
gyökerezik a köztük lévő testvériség. Ezért mondhatja Jézus, hogy tanítványait
az egymás iránt tanúsított szeretetükről lehet fölismerni. A név a bibliai
gondolkodásban nem csupán hasznos eszköz, hogy meg lehessen valakit szólítani,
sokkal több annál: árulkodik az illető történetéről, szívéről, életéről.
Imádság az apostolokkal
