Mindenszentek ünnepe: megemlékezünk minden szentről, akiknek neve föl van írva a mennyben;
velük együtt fordulunk az Úrhoz, hogy ismerjen el minket gyermekeinek.
Jel 7,2–4.9–14; Zsolt 24 (23); 1Jn 3,1–3; Mt
5,1–12
„Mert a te jóságodból ünnepeljük a mai napon a dicsőség városát, a mennyei Jeruzsálemet, mely anyánk és végső célunk, hol megdicsőült testvéreink kórusa mindörökké
magasztal téged.” Így szól a prefáció mindenszentek ünnepén. A „szent”
kifejezés azt jelenti, „elkülönült”; egy nép, amely elkülönül azoktól, akik
hagyják, hogy behálózza őket a háború és az erőszak. Olyan nép ez, amely arra
hivatott, hogy mindenütt a békéért kiáltson. És ezzel már most jelenvalóvá
tegye a mennyei Jeruzsálemet.
A szentség nem egy jó vagy
kevésbé jó erkölcsi minőség, a szentség mindenekelőtt történelmi dimenzió, a
gonosz, a bűn, a pusztító erőszak hatalmától való elszakadás valósága. A
szentség nem egyéni út és nem is szerzett érdemek jutalma. A szentség az, hogy
ennek az anyának a gyermekei, ennek a szent családnak a tagjai, e nép életének
részesei lehetünk. Ez nem a saját létünk zárójelbe tétele, hanem az, hogy
tudatosan maradunk Isten gyermekei, ahogy az egyházatyák is mondták: „Nem lehet
Isten az Atyánk, ha nem az Egyház az Anyánk.” Szemléljük hálával ennek az
édesanyának az arcát, tekintsünk hálás szeretettel azon fivéreink és nővéreink
arcára, akiket ajándékba kaptunk, tekintetünk találkozzon a szegények és gyengék
tekintetével, akiket az Úr bízott ránk, hogy viseljük gondjukat és szeressük
őket testvérként, de terjesszük ki tekintetünket a számtalan barátra is, akik elkísérnek
minket zarándoklatunkon a jól ismert cél felé. Ez az édesanya már a mennyei
Jeruzsálemben lakik, előttünk járó fivéreink és nővéreink által is, akiknek
neve Isten szívébe van írva. Írjuk be nevünket ebbe a látomásba, és járjunk
továbbra is együtt azon az úton, amelyet ez a szent édesanya mutat nekünk: a
szentség útja ez, az út, amely a béke városába vezet.
Imádság a Szent Kereszttel
