Lk 17,7–10. Megtettük a kötelességünket
Az Úr a tanítványaival beszélget. Jézus ilyen bensőséges beszélgetést akar folytatni minden egyes tanítvánnyal, velünk is. Mindegyikőjüket ismeri, meghívta őket, hogy kövessék, és megosztja velük az életét. Jól tudja, hogy könnyen eluralkodhat a szívükben a gőg, és az önérzetük is igen nagyra nőhet, hogy kiváló embernek érezhetik magukat, akik maguk irányítják tetteiket. Ezért arra buzdítja őket, hogy gondolkodjanak azon, mi a szolgák feladata. A gazdával ellentétben ugyanis nem ők az elsők a házban, ők a szolgák. Ez azt jelenti, hogy közülünk senki sem ura az életének. Egyedül Isten az. Mindannyian azért kaptuk az életünket, hogy másoknak legyünk hasznára, nem pedig azért, hogy magunkban élvezzük. Nagyon sok ajándékot kaptunk, anélkül hogy kiérdemeltük volna: egészséget, jólétet, békét, értelmet, szeretetet, hitet. Mindezeknek azonban nem a tulajdonosai vagyunk, hanem az őrei és az intézői. Jézus is úgy mutatkozott be mint szolga, és nem olyasvalaki, akit szolgálni kell. Az utolsó vacsorán ezt félreérthetetlenül megmutatta, amikor szolgai alakot öltött, aki megmossa ura lábát. Jézus e példája nyomán a tanítvány arra hivatott, hogy szolgáljon, és ahogy Ferenc pápa gyakran emlékeztetett bennünket: „Aki nem azért él, hogy szolgáljon, nem szolgál rá, hogy éljen.” Ha a szolgálat szellemében élünk, az kiszabadít bennünket önzésünk börtönéből, a javak felhalmozásának és a saját megelégedettségünk hajszolásának rabságából. A tanítvány pontosan tudja, hogy mindent Istentől kapott, és neki kell mindent visszaadnia. Ebben az értelemben vagyunk mihaszna szolgák. Az Úr kiválasztott bennünket, feladatot bízott ránk, amit el kell végeznünk. De nem önmagunk megvalósításáról van szó, hanem az Úr szolgálatáról. Az ő szeretetről szőtt álmát kell valóra váltanunk a világban, miközben tudjuk, hogy mindent tőle kapunk, és hogy nélküle valóban „mihasznák”, vagyis erőtlenek lennénk.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
