Lk 17,11–19. A tíz leprás meggyógyítása
Lukács másodjára számol be a lepra gyógyításáról (az elsőt Lk 5,12–14-nél olvashatjuk). Ez alkalommal, az előzővel ellentétben, a leprások távolabb állnak meg tőle, és kiáltozni kezdenek, hogy meg akarnak gyógyulni. Ez a kiáltás hasonló ahhoz, amely távoli vidékekről száll felénk, segítséget és támogatást kérve. Sajnos nagyon sokszor süket fülekre talál ez a kiáltás. Párhuzamba állíthatjuk a keresztények imájával is, amivel Istenhez fohászkodnak önmagukért és a világért. Csakugyan összhangban van a szegények kiáltása és az Egyház imádsága. Mindkét esetben egy közösség – a szegények, illetve a tanítványok közössége – fohászkodik egységbe tömörülve egy igazságosabb és békésebb, testvériesebb és szeretettel telibb világért. Jézus – ahogy a mennyei Atya – nem fogja be a fülét a szegények imádsága előtt. Rájuk néz, és azt parancsolja nekik, hogy menjenek és jelentkezzenek a papoknál. Odafelé menet mind a tíz meggyógyul a leprából. Közülük egyetlenegy tér vissza, hogy köszönetet mondjon az Úrnak. Egy szamaritánus az, egy idegen, a zsidókétól eltérő vallású ember. Az evangélista ismét egy idegent állít példaképül a tanítványok elé. Ő, amint látta saját gyógyulását, szükségét érezte, hogy köszönetet mondjon, hogy kifejezze a háláját annak, aki meggyógyította. Jézus pedig örül ennek a szamaritánusnak, és szomorkodik az összes többi miatt. Igen, az Úrnak is köszönetet kell mondani. Természetesen nem azért, mert neki van szüksége rá, hanem számunkra üdvös, ha megértjük, hogy mindent az Úrnak köszönhetünk: az, akik vagyunk, a tehetség, amit kaptunk, mind Istentől jön. Ehhez a lepráshoz hasonlóan mi is boldogok vagyunk, ha vissza tudunk térni az Úr lábához, és megköszönjük neki azt a számtalan ajándékot, amivel elhalmozott minket.
Imádság a szentekkel
