MTörv
6,2–6; Zsolt 18 (17); Zsid 7,23–28; Mk 12,28b–34
A jeruzsálemi templomban Jézus egy írástudóval találkozik. Az feltesz neki
egy igazi, sorsdöntő kérdést: „Melyik az első a parancsok közül?” Ettől függ
ugyanis az egész életünk. Jézus nem késlekedik a válasszal: Mózes
törvénykönyvének egy olyan részletét idézi, amelyet mindenki ismert, mivel az a
vallásos izraeliták hitvallása volt; mindennap elimádkozták reggel és este:
„Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet
szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!” (MTörv 6,4–5) Majd hozzáteszi: „A
második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs
nagyobb parancs.”
A Mester
és beszélgetőtársa egyetértenek abban, hogy az Isten és a felebarátunk iránti
szeretet kettős parancsa a legfontosabb. Ez a két parancsolat olyan szorosan
összetartozik, hogy szinte egy és ugyanaz. Jézus az, aki mindenkinél erősebben
és jobban tud szeretni. Mindenekfölött szereti az Atyát. Az
evangéliumokból kitűnik, hogy Jézus és az Atya között milyen különleges
kapcsolat van. Ez az élete értelme. Az apostolokkal is meg akarta osztani azt
az egyedülálló bizalmat és teljes ráhagyatkozást, amit az Atya iránt táplált,
és ami arra indította, hogy ezzel a gyengéd megszólítással forduljon felé:
„Apu” (Abba). Hányszor hallották tőle, hogy életének egyetlen célja Isten akaratának
teljesítése: „Az én eledelem, hogy annak az akaratát teljesítsem, aki küldött…”
(Jn 4,34) Jézus valóban a legnemesebb példa arra, hogyan kell Istent
mindenekfölött szeretni. Ugyanezzel a hévvel szerette az embereket is. Ezért
lett testté. A Szentírásban azt olvassuk, Jézus annyira szerette az embereket,
hogy hátrahagyta a mennyet (vagyis az élet, a boldogság, a bőség, a béke, a
vigasz teljességét), hogy közénk jöjjön. Életét az emberek iránti egyre
növekvő, szenvedélyes szeretet jellemezte, akikért végül az életét is
feláldozta.
Jézus,
aki elsőként és legnagyobb mélységükben élte meg ezeket a szavakat, azt
sugallja, hogy az az igazi boldogság, ha a többieket jobban szeretjük
önmagunknál. Ezt a fajta szeretetet azonban nem lehet egyedül vagy az iskolapadban
elsajátítani. Ellenkezőleg: ott már kicsi korunktól kezdve az önmagunk és a
saját ügyeink iránti szeretetet tanuljuk, a többiek kárára. Azt a fajta
szeretetet, amiről Jézus beszél, odaföntről kaphatjuk meg, mert Isten ajándéka.
A vasárnapi
liturgia kiváltságos pillanat, amikor elnyerhetjük a szeretet nagy ajándékát.
Az Úr napján ezzel az örömteli felismeréssel lépjünk az oltár elé! A bölcs
írástudóhoz hasonlóan mi is hallhatjuk majd Jézus hangját: „Nem jársz messze az
Isten országától.”
Imádság az Úr napján
