Lk 19,11–28. Példabeszéd az aranypénzekről
11Azoknak pedig, akik
mindezt hallották, mondott egy példabeszédet is, mert közel volt már
Jeruzsálemhez, és azt hitték, hogy hamarosan megjelenik az Isten
országa.
12Így szólt hozzájuk: »Egy nemes ember messze földre indult, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, és aztán visszatérjen.
13Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz mínát, s így szólt hozzájuk: ‘Gazdálkodjatok, amíg vissza nem jövök!’
14Alattvalói azonban gyűlölték őt, és követséget küldtek utána ezzel az üzenettel: ‘Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék rajtunk!’
15Ő
azonban, amikor megszerezte a királyi méltóságot és visszatért, maga
elé hívatta a szolgákat, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja, ki mennyit
szerzett vele.
16Jött az első, és azt mondta: ‘Uram, a mínád tíz mínát hozott.’
17Erre azt mondta neki: ‘Jól van, jó szolgám, mivel a kevésben hű voltál, hatalmad lesz tíz város felett.’
18Jött a második is, és így szólt: ‘Uram, a mínád öt mínát nyert.’
19Ennek is azt mondta: ‘Uralkodj öt város felett.’
20Aztán jött a következő, és így szólt: ‘Uram, itt van a mínád! Eltettem a kendőmben,
21mert féltem tőled, mivel szigorú ember vagy: elveszed, amit le nem tettél, és learatod, amit nem vetettél.’
22Azt
mondta neki: ‘A magad szájából ítéllek meg téged, gonosz szolga!
Tudtad, hogy szigorú ember vagyok: elveszem, amit le nem tettem, és
learatom, amit nem vetettem.
23Miért nem tetted hát pénzemet a pénzváltóasztalra, hogy amikor visszatérek, kamatostul kapjam azt vissza?’
24Majd így szólt az ott állókhoz: ‘Vegyétek el tőle a mínát, és adjátok annak, akinek tíz mínája van.’
25Azok így szóltak: ‘Uram, annak már tíz mínája van.’
26Mondom nektek: ‘Mindannak, akinek van, még adnak, attól meg, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van.
27Ellenségeimet pedig, akik nem akarták, hogy uralkodjam felettük, hozzátok ide, és öljétek meg színem előtt!’«
28Miután ezeket mondta, haladt tovább Jeruzsálem felé.
Jézus, nagy tömegtől körülvéve, útja végén jár, és Jeruzsálembe készül bevonulni. Egyesek úgy vélik, hogy eljött az idő, hogy Isten országa megnyilvánuljon a szent városban. A legtöbben politikai jellegű eseményre számítanak. Jézus azonban el akar oszlatni minden ilyen illúziót, és példabeszédet mond arról, hogyan kell várni a mennyek országát. Egy nemesemberről beszél, aki messze földre indul, hogy királyi méltóságot szerezzen magának. Mielőtt elutazik, mind a tíz szolgájára rábíz egy-egy aranypénzt, hogy a távollétében kamatoztassák. A példabeszédben szereplő urat magával Jézussal állíthatjuk párhuzamba, aki tanítványaira bízza a legértékesebb aranypénzt, az evangéliumát. Fölbecsülhetetlen értékű ajándék ez, amit nem tarthatunk meg magunknak, nem köthetjük sem kicsi, sem nagy kendőnkbe. Az evangéliumot azért bízta a tanítványokra, hogy bármerre is járnak, mindenkor hirdessék, és sietve terjesszék a szeretet és a béke országát, amit Jézus hozott eljövetelével az emberek közé. A gesztus, amellyel az úr a föl nem használt pénzt az első szolgának adja, az Atyának arra az erős vágyára utal, hogy az evangéliumot a lehető legnagyobb buzgalommal hirdessék mindenkinek. Ezért mondja Jézus a példabeszéd végén: „Mondom nektek, hogy akinek van, az kap, akinek meg nincs, attól azt is elveszik, amije van.” Nem lehet Jézust követni anélkül, hogy hirdetnénk az evangéliumot, anélkül, hogy hirdetnénk a szeretetet mindenütt a világon. Így van ez a szeretettel is: ha nem szeretünk, elveszítjük.
Imádság a szentekkel
