MTörv 26,4–10; Zsolt 91 (90); Róm 10,8–13; Lk 4,1–13
Szerdán, amikor a pap hamut hintett a fejünkre, mindegyikünknek egyenként ezt mondta: „Emlékezz ember, hogy porból vagy, és porrá leszel.” Ezekkel a szavakkal és ezzel a gesztussal kezdtük meg a nagyböjti utat. Ez az első lépés, amelyet meg kell tennünk, ha közeledni akarunk az Úrhoz: tudatosítanunk kell magunkban gyengeségünket, törékenységünket, nyomorúságunkat. Az Úr azonban nem hagy sorsunkra gyengeségünkben. Írva van: „Fölsegíti a porból a gyöngét.” (1Sám 2,8) Ezekben a kemény szavakban, melyeket hozzánk intéznek, van tehát egy örömhír is. Mert bizony, a por, ami vagyunk, húsvétkor feltámad. A nagyböjti idő alkalmas arra, hogy felismerjük gyengeségünket és bűneinket, de arra is, hogy elgondolkodjunk az Úr irántunk való könyörületességéről. Az Úr a mi üdvösségünk. Ennek tudata tartotta meg Izrael népét is a vándorlás idején, ahogy a Második Törvénykönyv emlékeztet: „Amikor aztán az egyiptomiak rosszul bántak velünk, sanyargattak és kemény szolgaságba vetettek minket, akkor az Úrhoz, atyáink Istenéhez kiáltottunk. (…) meghallgatta könyörgésünket, meglátta nyomorúságunkat, elnyomatásunkat és szorongatottságunkat. Az Úr erős kézzel és kinyújtott karral kivezetett Egyiptomból. (…) nekünk adta ezt a tejjel-mézzel folyó országot.” (MTörv 26,6–9) Régen az izraeliták ezt a hálaimát mondták el Isten hatalmas és felszabadító kegyelmére emlékezve az első termés tavaszi ünnepén. A mai napon, a húsvét felé elindulva, tegyük magunkévá mi is e szavakat. A nagyböjt egy kitartó, ismétlődő és szeretetteljes meghívás a számunkra, akik oly gyakran szeretjük az egyszerű megoldásokat, nehezen fogadjuk el a szív fegyelmezésének alázatát, és akik azt hisszük, hogy mindig mindenre van lehetőségünk.
Jézus is ezt az utat járta be, ahogy megkísértésének történetében olvassuk az evangéliumban. A negyvennapos böjt végén történt, amikor Jézusnak fogytán volt már az ereje. Lukács úgy írja: „ekkor” – amikor megéhezett – megkísértette a sátán. A kísértés, mindenfajta kísértés valójában épp gyengeségünk, törékenységünk sebein át férkőzik hozzánk, hogy ilyenkor észszerűnek tűnjön. Ugyan mi lehet annál logikusabb, mint egy kis kenyeret enni negyven napi böjt után? Milyen természetes az első megkísértés: „…mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré!” Aztán ugyanilyen természetesnek tűnik a föld országainak birtoklása iránti vágy: „Mindezt a hatalmat és dicsőséget neked adom.” Elég lett volna, ha Jézus leborul előtte. Mi milyen sok bálvány előtt leborulunk könnyedén, minden lelkiismereti aggály nélkül! És ott van az a kísértés is, hogy az Urat akarjuk magunkhoz idomítani, sőt, akár szemrehányást is teszünk neki, ha nem figyel oda a követeléseinkre.
Az evangélium három jelképes erejű kísértést mutat be: mindegyik arra visz, hogy magunkra összpontosítsunk csak, hogy önmagunkat helyezzük a világ közepébe. Annak a kísértése ez, hogy mindent magunkhoz idomítsunk. Jézus önként alávetette magát ezeknek a kísértéseknek, és megtanít bennünket arra, hogyan győzzük le őket: azáltal, hogy elfordulunk a kísértőtől, és az Atya tervét választjuk, mely mindenkit üdvözíteni hivatott. Jézus úgy győzte le a kísértéseket, hogy mindig Isten igéjével válaszolt rájuk. Ez az idő azért adatott nekünk, hogy az Úr szavával táplálkozzunk. Ne pazaroljuk el: „Ma, amikor majd meghalljátok szavát, ne keményítsétek meg a szíveteket...” S így felfedezhetjük, mit is jelent, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik” (Mt 4,4). Isten igéjével az elménkben és a szívünkben tudni fogjuk, hogyan álljunk Jézus mellé, és hogyan éljük meg vele együtt saját szenvedélyes elköteleződését a világ üdvösségéért.
Imádság az Úr napján
