Iz 65,17–21. Új eget és új földet teremtek
Mert új eget és új földet teremtek; a régi feledésbe
merül, és eszébe se jut többé senkinek. 18Örüljetek és
ujjongjatok azon mindörökké, amit majd teremtek! Mert Jeruzsálemet „örömnek”
teremtem és népét „ujjongásnak”. 19Örömöm telik majd
Jeruzsálemben és ujjongani fogok népemen. Nem hallatszik többé benne sem sírás,
sem jajkiáltás. 20Nem lesz többé benne olyan gyermek, aki csak
néhány napig él; sem öreg ember, aki ne töltené be élete napjait. Mert a
legfiatalabb is százéves korában hal meg; s aki nem éri meg a századik évét, az
már átkozottnak számít.
Az izraeliták már egy ideje visszatértek Jeruzsálembe, ám
nehezükre esik a szívükben is visszatérni az Úrhoz. Izajás szeretné fölrázni a
népet a csüggedésből, amelybe a száműzetésből való visszatérés után
belesüppedt, mintha számára már nem volna remény egy új, szép jövőre. Isten
szava ismét felhangzik, fölébreszt a tespedésből és a csüggedésből. Az Úr
közbelép, új látomást, új álmot, új erőt ajándékoz népének. Így újítja meg nagy
tervét, mely arra irányul, hogy a föld népei egyetlen nagy családban
egyesüljenek, és Jeruzsálem legyen mindnyájuk városa. Olyan város lesz, ahol
„nem hallatszik többé (…) sem sírás, sem jajkiáltás. Nem lesz többé benne olyan
gyermek, aki csak néhány napig él; sem öreg ember, aki ne töltené be élete
napjait (…) s aki nem éri meg a századik évét, az már átkozottnak számít”. Ez
az álom ma is prófétai erővel szól: a népeknek le kell győzniük a kísértést,
hogy saját szűk horizontjuk mögé zárkóznak. Sajnos továbbra is tanúi vagyunk a
világ széttöredezésének: továbbra is szétdaraboljuk, s tesszük ezt mondhatni
abban az illúzióban, hogy így mindenki megmentheti önmagát. Az individualizmus
keserű illúziója ez, ami tönkreteszi a népek „mi”-jét, ami pedig Isten álma a
világról. Itt az ideje, hogy újraélesszük az egyetemes látomást minden nép
üdvösségéről.
Imádság a szegényekért
