Március 16., nagyböjt 2. vasárnapja

 


Ter 15,5–12.17–18; Zsolt 27 (26); Fil 3,17–4,1; Lk 9,28b–36

 

A színeváltozás története, amely Jézus Jeruzsálembe vezető útjának középpontjában áll, közvetlenül a szenvedés első bejelentése után történik, amelyet a tanítványok nem értettek meg. Elképzelhetjük azt a magányt, amit Jézus ekkor érzett, és hogy mennyire szükségét érezte annak, hogy az Atya támogassa őt a rábízott küldetés teljesítésében. Lukács feljegyzi, hogy „E beszéde után mintegy nyolc napra történt”, hogy Jézus felment a hegyre „imádkozni”, és magával vitte a hozzá legközelebb álló három tanítványt. És íme, „míg imádkozott, külseje teljesen átváltozott, ruhája fehér lett és ragyogó” (Lk 9,29). Ez egy olyan lelki történés, amelyben Jézus imádkozva vesz részt. Az arca fénylővé válik, de nem azért, mert kívülről megvilágítják, hanem mert ő maga a fényforrás. A ruhája is ragyogott. A görög ige szó szerint azt jelenti, hogy ’villámokat szórni’. Ritkán használták. De ebben a mostani tragikus időszakban, amikor oly sok nyílt háború dúl, a színeváltozás villámai kontrasztot alkotnak a bombák által okozott villámokkal, emlékeztetve bennünket azokra a fény-felvillanásokra, amelyek a béke, a szeretet, a testvériség gesztusaiból áradnak. Igen, a színeváltozás a háború ellenében történik. Jézus valójában ezen a ponton beszélt „az ő eltávozásáról, amelyet Jeruzsálemben készült beteljesíteni” (a Káldi-Neovulgáta szerinti megfogalmazás – a ford.), miközben a Szentírást értelmezte – Mózes és Illés társaságában –, hogy megértse az Atya akaratát, és végigvigye azt.

Jézus színeváltozása arra emlékeztet minket, hogy az imádság átváltoztat bennünket, megváltoztatja a szívünket és az egész történelmet, amelybe merülve létezünk. Ez az evangéliumi oldal épp a mi korunkban ragyog fel a legerőteljesebben, amikor az emberek fegyverekre bízzák a valóság megváltoztatásának feladatát. Szenvedélyesebben foglalkozunk a háborúval, mint a békével és a békét visszahozni képes utak keresésével. Engedjük hát, hogy szívünk és ruhánk átváltozzon, hogy mi magunk is hozzájáruljunk testvéreink életének átváltoztatásához. Ne hagyjuk, hogy elnyomjon minket az álom. Fel kell ébrednünk a szomorúság és a beletörődés gondolataiból, amelyek miatt azt gondoljuk, hogy „semmit sem lehet tenni”, vagy ami még rosszabb, hogy „a megoldás a fegyverekben van”. Az imádság átformálja a szíveket, és megszabadítja őket az erőszakos gondolatoktól. Tudjuk, hogy ez egy gyenge erő, mégis megvan a hatalma arra, hogy bevilágítsa a gyűlölet sötétségét és a fegyverek vak erejét. Őrizzük a fényt, és legyünk kitartóak az imában! Az imádság ugyanis megnyitja a szemeket és megerősíti a szíveket. Mi is, mint Péter, hálásan és csodálkozva mondjuk majd: „Mester, jó nekünk itt lenni! Csinálunk három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Pétert magával ragadta ez a Jézussal megélt lelki élmény. Minden imádság a színeváltozás, az átlényegülés élménye is, amely Jézushoz hasonlóvá tesz bennünket.

A szent liturgia a mi Tábor hegyünk. Itt, ha Isten Fiára figyelünk, mi is átváltozhatunk: életünk és szívünk egyre inkább hozzá hasonlóvá válik, érzései behatolnak szívünkbe, átéljük együttérzését, osztozunk a világ megváltoztatására irányuló reményében.

Imádság az Úr napján