ApCsel
10,34.37–43; Zsolt 118 (117); 1Kor 5,6–8; Jn 20,1–9
A húsvét evangéliuma azzal kezdődik, hogy egy asszony, Mária Magdolna kora reggel, amikor „még sötét volt”, elment a sírhoz. Sötét volt kint, de még inkább sötét volt ennek az asszonynak a szívében. Szomorú szívvel ment a sírhoz. Amint odaér, látja, hogy a bejárathoz tett követ, amely nehéz volt, mint a halál és az elszakadás, elmozdították. Be sem lép. Rögtön Péterhez és Jánoshoz fut: „Elvitték az Urat a sírból!” Még holtában sem akarják eltűrni – gondolja. És szomorúan hozzáfűzi: „Nem tudjuk, hová tették.” Mária Magdolna szép példa minden hívő előtt. Csak úgy találkozhatunk a feltámadt Úrral, ha az ő érzéseit tápláljuk szívünkben.
Elkeseredettsége mozdítja meg Pétert és a másik tanítványt, akit Jézus szeretett, hogy azonnal az üres sírhoz fussanak. Miután együtt kezdték követni az Urat, még ha csak távolról is a szenvedés idején (Jn 18,15–16), most mindketten futni kezdenek, hogy ne maradjanak távol tőle. Ez a futás jól kifejezi azt a buzgalmat, amivel minden tanítványnak, minden közösségnek keresnie kellene az Urat. Talán nekünk is újra el kellene kezdenünk futni. A húsvét sietség is. Elsőként a szeretett tanítvány ért a sírhoz: a szeretet gyorsabbá tesz. De Péter lassúbb léptei is elviszik az apostolt a sír küszöbéhez, és mindketten belépnek. Péter lép be elsőként, és tökéletes rendet talál: a gyolcsok a helyükön, Jézus testéről levéve, a kendő pedig külön, összehajtva. Sem rongálás, sem rablás nem történt: Jézus maga szabadult meg. Nem volt rá szüksége, hogy megoldják kötelékeit, mint Lázárnak. A másik tanítvány is belépett, és ugyanazt a jelenetet látta. „Látott és hitt” – jegyzi meg az evangélista. A feltámadás jeleivel találkoztak, és engedték, hogy az megérintse szívüket.
Addig ugyanis – folytatja az evangélista – „nem értették még az Írást, amely szerint fel kellett támadnia a halálból”. Ha nem értjük meg a húsvétot, beletörődünk a rosszba. A húsvét eljött, a nehéz követ elhengerítették, és a sír megnyílt. Az Úr legyőzte a halált, és örökké él. A feltámadt Jézus a szívekbe helyezi a Szentlélek erejét, ami megújít. Azt írja Pál apostol: „Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben.” (Kol 3,3) Életünk – a feltámadt Jézus életébe fonódott élet – a halál és a gonosz fölött aratott győzelmének részese lesz. A Feltámadottal együtt belép a szívünkbe az egész világ a maga várakozásaival és fájdalmaival, ahogyan Jézus is megmutatja a testén még meglévő sebeket, hogy együtt munkálkodhassunk vele egy új ég és egy új föld születésén, ahol nem lesz gyász, sem könny, sem halál, sem szomorúság, mert Isten lesz mindenben minden.
Húsvéti imádság
