Az
utolsó vacsorára és a lábmosásra emlékezünk.
Kiv 12,1–8.11–14; Zsolt 116 (115); 1Kor 11,23–26; Jn 13,1–15. Az utolsó vacsora
„Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek” (Lk 22,15) – mondja Jézus tanítványainak a halála előtti utolsó vacsora kezdetén. Jézus valójában mindig erre vágyik. Ezen az estén is együtt akar lenni tanítványaival. Asztalhoz ült a tizenkettővel, vette a kenyeret, szétosztotta közöttük, és így szólt: „Ez az én testem, amelyet értetek adok.” Azután fogta a borral telt kelyhet is: „ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak”. Ez a kenyér és ez a bor a mennyből alászállott eledel számunkra, akik a világban zarándokutunkat járjuk. Általuk jobban hasonlítunk Jézusra, segítenek, hogy úgy éljünk, ahogyan ő élt. A jóság, a szolgálatkészség, a gyengédség, a szeretet és a megbocsátás érzéseit élesztik fel bennünk. Ugyanazokat az érzéseket, melyek Jézust arra indították, hogy megmossa a tanítványai lábát, mint egy szolga. A nagycsütörtöki evangélium arra buzdítja a tanítványokat, hogy hajoljanak le, és mossák meg egymás lábát. Ez a szent nap megtanít arra, az igazi élet nem az, ha szálfaegyenesen állunk, bezárkózva saját büszkeségünkbe. Az evangélium szerinti élet azt jelenti, hogy lehajolunk testvéreinkhez, kezdve a leggyengébbekkel, és szolgáljuk őket. Olyan út ez, mely a mennyből indul, mégis a legemberibb út. Mindnyájunknak szükségünk van valakire, aki lehajol hozzánk. A nagycsütörtök igazán emberi nap: Jézus szeretetének napja, aki lehajol, egészen barátai lábáig. És mindenki a barátja, az is, aki nemsokára elárulja. Jézus számára senki nem ellenség, számára minden szeretet. A lábmosás nem pusztán gesztus, hanem életmód.
Nagyheti imádság
