Emlékezzünk
meg Máriáról, aki Kleofás felesége volt, és a többi asszonnyal együtt ott állt
az Úr keresztje alatt. Imádkozzunk minden asszonyért, aki bátran, nehézségek
árán is követi az Urat a világ különböző tájain.
Emlékezzünk meg Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkészről, a második világháború alatti német ellenállás mártírjáról: 1945-ben a flossenbürgi táborban ölték meg a nácik.
Dán 3,14–20.46–50.91–92.95. Az imádság megszabadít a haláltól
Dániel könyvének 3. fejezete egy aranyszoborról szól, amelyet Nebukadnezár király készíttetett, hogy birodalmának minden alattvalója imádja. Néhány zsidó azonban, Sadrak, Mesak és Abednegó, akik Júdeából jöttek Jeruzsálem elpusztítása után, megtagadták, hogy imádják a szobrot, amit bálványnak tartottak. Ezért tüzes kemencébe vetik őket. Világunk láttán, ahol annyi ember él a szakadék mélyére taszítva, szabadságától megfosztva, kitéve az erőszak uralmának, mi is az Úrhoz fordulunk imádságunkkal, tudván, hogy ő meghallgatja gyermekeit, és a segítségükre siet. Minden nehéz helyzetben az Úrhoz fordulhatunk, dicsérhetjük az általa alkotott csodálatos dolgokért, megízlelhetjük már most a szabadságot és az üdvösséget. „Áldjátok” – ismétli el a himnusz minden sor kezdetén. Az imádság elsősorban áldás, amelynek révén részesei leszünk az isteni életnek, mely megvéd bennünket a kárhozattól, az Úrtól távol leélt élettől. „Áldjátok” – ez a felszólítás arra vonatkozik, hogy a világot Isten szemszögéből nézzük. Az Istent dicsőítő imádság mindenkit kiszabadít saját feladatainak szűkös világából, és közösségbe von minden élőlénnyel. Az imádságban végigjárjuk Isten teremtő művét, hogy minden teremtményével együtt dicsérhessük irgalmát. Az ő kegyelme ugyanis örökké megmarad. Ez az imádkozó ember fölfedezése, aki a szakadék mélyén és a fenyegetően közelgő gonosz láttán is töretlenül énekli Isten dicséretét, és megszabadul a halálból.
Imádság a szentekkel
