Jézus
kereszthalálára emlékezünk.
Iz 52,13–53,12; Zsolt 31 (30); Zsid 4,14–16.5,7–9; Jn 18,1–19,42. Jézus kereszthalála
A nagypénteki liturgia elején a szentmisét bemutató pap leborul a földre. Jel ez: Jézust követi, aki az Olajfák hegyén halálfélelmében a földre borult. Jézus nem akar meghalni: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” Isten akarata elkerülni, hogy elnyeljen minket a gonosz, elragadjon a halál. Jézus nem kerülte el a halált, magára vette, hogy ne minket roppantson össze. Nem akar elveszíteni bennünket. A szenvedéstörténet ezért folyamatosan zajlik. Számtalan Olajfák hegyén folytatódik a világban, mindenütt, ahol még háború van és menekültek milliói zsúfolódnak össze. Folytatódik ott, ahol az emberek földre borulnak félelmükben. Folytatódik ott, ahol a betegeket magukra hagyják haldoklásuk idején. Folytatódik mindenhol, ahol az emberek vért izzadnak fájdalmukban és kétségbeesésükben. János evangéliuma a szenvedéstörténetet az Olajfák hegyétől kezdi. Jézusnak a katonákhoz intézett szavai jól kifejezik szándékát, hogy senki ne vesszen el övéi közül: „Ha engem kerestek, ezeket engedjétek el.” Nem akarja, hogy bántsák az övéit. Ellenkezőleg, meg akarja menteni őket, távol akar tartani tőlük minden rosszat. Mi is azok között vagyunk, akiket rábízott az Atya. Jézus magára vette bűnünket, keresztjeinket, hogy könnyítsen terheinken. A kereszt nem átok többé, hanem az evangélium, új élet forrása számunkra. „Önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson, és jótettekben buzgólkodó, választott népévé tegyen” (Tit 2,14) – írja Pál apostol. Azon a kereszten vereséget szenvedett az önszeretet törvénye. A nagypénteki liturgiában nem véletlenül szerepel különleges módon egy hosszú egyetemes könyörgés. Mintha a kereszt szárai a föld végső határáig nyúlnának, hogy mindenki érezhesse Isten szeretetének melegét, gyengédségét. Azt a szeretetet, mely mindent legyőz, mindent eltakar, mindent megbocsát, mindent megment.
Nagyheti imádság
