Iz
50,4–7; Zsolt 22 (21); Fil 2,6–11; Lk 22,14–23.56
Virágvasárnap egyszerre van jelen Jézus jeruzsálemi bevonulása és szenvedésének, halálának elbeszélése. A liturgia azáltal, hogy ezt a két, időben egymástól különálló eseményt együtt ünnepli, mintha el akarna oszlatni a fejünkben minden félreértést Jézus diadalával kapcsolatban: ugyan királyként vonul be, de más, mint az e világi királyok. Így szólt a tanítványokhoz az utolsó vacsorán: „A nemzetek királyai uralkodnak a népeken, és akiknek hatalmuk van fölöttük, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így tegyetek, hanem aki nagyobb köztetek, legyen olyan, mint a legkisebb, és aki elöljáró, legyen olyan, mint a szolga.” Jézus még azon az estén a saját testében tapasztalta meg e kijelentés legvégletesebb következményeit. Nem nehéz kimondani, hogy ez a halál igazságtalan volt. A halál egyébként soha nem igazságos, a legnagyobb bűntettek után sem, azt pedig igazán könnyen kijelenthetjük, hogy ennek az embernek a halála kegyetlenül igazságtalan volt.
A passió elolvasása után mindnyájunkat szomorúság és fájdalom tölt el, azt gondoljuk: „én nem tettem volna ilyet”, vagy pedig mentegetjük magunkat: „nem vagyok se Pilátus, se Heródes, és még csak Júdás sem”. De ott van Péter is. Nem a legrosszabb tanítvány, és még ha nem is a legjobb, mindenképp a legfontosabb, mert Jézus rábízta a legnagyobb felelősséget. Péter túl sokat képzel magáról, gőgös. Megsértődik, amikor Jézus megmondja neki, hogy meg fogja őt tagadni: „Uram, kész vagyok veled a börtönbe és a halálba is menni” – válaszolja. Mégis elég egy asszony, hogy minden összeomoljon. Pétert a Jézus tekintetével való találkozás zökkentette helyre: „Akkor az Úr hátrafordult, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára…” (Lk 22,61) A keresztények általában, és mi sem vagyunk hősök; olyanok vagyunk, mint a többiek, de ha tekintetünk találkozik annak a halálba induló embernek a tekintetével, akkor nekünk is eszünkbe jutnak az Úr szavai, amelyeket oly sokszor hirdettek nekünk, és megszabadulunk félelmeinktől. Ez a nagyhét kegyelme: emellett a szenvedő, halálra készülő ember mellett lehetünk, hogy tekintetünk találkozhasson az övével.
Nagyheti imádság
