ApCsel 1,1–11; Zsolt 47 (46); Zsid 9,24–28.10,19–23; Lk 24,46–53
Ma ünnepeljük Jézus mennybemenetelét. Az Apostolok cselekedeteiben hallottuk, hogy Jézus, miután „negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról (…) a szemük láttára fölemelkedett, és felhő takarta el szemük elől” (ApCsel 1,3.9). Számunkra is negyven nap telt el húsvét után, és a Szent Liturgia arra vezet bennünket, hogy pünkösdre várva újra átéljük ezt a misztériumot. Magunkévá tesszük a tanítványok aggódó kérdését: „Uram, talán most állítod helyre Izrael országát?” Fontos és egyben jogos kérdés: „Eljött-e végre az ország? Legyőzték-e végre a gonoszt?” De megfogalmazhatjuk úgy is a kérdést: mikor jön el az idő, amikor nem lesz többé háború, konfliktus, erőszak, gyűlölet és visszaélés? Az elmúlt években tanúi lehettünk egy világjárvány kitörésének, majd a kisebb-nagyobb fegyveres konfliktusok elszaporodásának, amelyeknek nem lehet véget vetni, miközben a szegénység világszerte növekszik. A tanítványok kérdése tehát a miénk is: „Mikor, Uram?” Jézus, úgy tűnik, nem akar válaszolni: „Nem tartozik rátok – felelte –, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában.” De nem hagy bennünket bizonytalanságban: „megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét…” Miután ezt a biztosítékot nyújtja, Jézus „fölemelkedett”. Szimbolikus nyelven ez azt jelenti, hogy Jézust a mennyei trónra ültetik. Az ő „mennybe szállása” a húsvét beteljesedése. De ez nem jelent eltávolodást. Ellenkezőleg: ahogyan a menny körülveszi a földet, úgy a Feltámadott is mindenhová elkíséri tanítványait, hogy azok a szeretet evangéliumát közvetítsék a föld minden népének. A bizánci liturgia így énekli ezt a misztériumot: „Ő, aki szeret ajándékozni, a mennyből szétosztotta ajándékait az apostoloknak, vigasztalva őket, mint egy apa, megerősítve őket, vezetve őket, mint a gyermekeit, és mondván nekik: »Én veletek vagyok, és senki sincs ellenetek.«” A tanítványok akadályokba és ellenállásba fognak ütközni, ahogy ez magával Jézussal is történt. De ő feltámadt, és támogatni fogja őket küldetésükben. Végül a tanítványok megértik az ígéretet, és „imádták, aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe”. Az Egyház ideje elkezdődött.
A Feltámadottnak szüksége van ránk, hogy láthatóvá tegyük szeretetét, szüksége van a karjainkra, hogy a gyengék érezhessék, hogy támogatjuk őket, szüksége van a békéről szóló igehirdetésünkre, hogy ellensúlyozzuk a háború hatásait, szüksége van a szelídségünkre, hogy feloldjuk a konfliktusokat. A gonoszság erejével szemben, amely ebben az időben ilyen kegyetlenséget mutat, tudatában vagyunk saját szűkösségünknek és bűneinknek. Jézus azonban – és gyönyörű a Lukács evangéliumában elbeszélt kép a mennybemenetelről – leválik a tanítványokról, és kezét felemelve megáldja őket. Ez Jézus utolsó gesztusa. Ma is megáldja az Úr az oltár körül összegyűlt keresztény közösségeket, hogy áldássá váljanak a világ számára.
Imádság az Úr napján
