2Kor 3,15–4,1.3–6. Nem magunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust
15mind e mai napig, midőn Mózes olvastatik, lepel van az ő szívökön. 16Mikor pedig megtér az Úrhoz, elvétetik a lepel. Mert az Úr lélek; a hol pedig az Úr Lelke, ott a szabadság.Ján. 4,24 18Mi pedig mindnyájan felfödött orczával nézvén, mint tűkörben, az Úr dicsőségét, ugyanazon képmássá változunk át fényesebben és fényesebben az Úr Lelke által.
1Annakokáért ily szolgálatban lévén, minthogy irgalmasságot nyertünk, nem restelkedünk; 3Hogyha a mi evangéliomunk el van födve, azoknak van elfödve, kik elvesznek; 4mely hitetleneknek megvakította e világ istene elméjöket, hogy ne fényeskedjék nekik Krisztus dicsőséges evangéliomának világossága, ki az Isten képmása. 5Mert mi nem magunkat hirdetjük, hanem a mi Urunk Jézus Krisztust, magunkat pedig, mint szolgáitokat Jézusért. 6Mert Isten, a ki mondotta, hogy a sötétségből világosság derűljön, ő támaszta világosságot sziveinkben, hogy terjedjen ismerete az Isten
Pál visszatér arra, hogy elgondolkodjon a rábízott szolgálatról. Tisztában van vele, hogy Isten őt választotta ki arra, hogy Jézus Krisztus evangéliumát közvetítse az embereknek. Ezért nem saját akaratából lett annak szolgája, hanem azért, mert a magasból hívták el. Éppen ezért nem fél szavai őszinteségének védelmében fellépni, és emlékeztetni arra, hogy mindig is egyenesen beszélt, nem másította meg az evangélium tartalmát, és nem tompította az erejét sem. Igaz azonban, hogy Korintusban vannak olyanok, akik nem őszintén beszélnek. Pál már a levél harmadik fejezetének végén említette azokat, akik Isten igéjével nyerészkednek, e helyütt egyenesen az evangélium meghamisításáról beszél. Természetesen nem elég az Egyházhoz, a közösséghez tartozni ahhoz, hogy távol tartsuk magunktól a gőgöt, az irigységet és az akadékoskodás szellemét – pedig ezek olyan ösztönök, amelyek „fátylat borítanak” látásunkra, elrejtve előlünk az evangéliumot a maga tisztaságában. Pál azt állítja, hogy az ő igehirdetése nem olyan, mint Mózesé, amelyet még mindig a törvény „fátyla” takar el, hanem magát Jézus arcát mutatja, közvetítés, fátyol nélkül. Jézus arca pedig Isten arcát tárja fel. Jézus így válaszolt Fülöpnek: „Aki engem látott, az Atyát is látta.” (Jn 14,9) Csak ha szemünket Jézusra fordítjuk, akkor érthetjük meg Isten misztériumát, és akkor kaphatunk erőt belőle. Pál az evangéliumot állította igehirdetésének és a közösség életének középpontjába: „Mi ugyanis nem magunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat…” Ez az a tisztség, az a szolgálat, amire az apostol meghívást kapott. Ezért mutatkozik be úgy, mint a korintusiak „szolgája” Jézusért, azért a Jézusért, aki a damaszkuszi úton dicsőségesen, világossággal telve jelent meg neki, úgy, hogy megvakította.
Imádság az Egyházért
