Lwanga Szent Károly emléknapja, aki tizenkét társával együtt mártírhalált szenvedett Ugandában 1886-ban.
ApCsel 20,17–27. Búcsú az efezusi vénektől
17Milétusból pedig Efezusba küldvén, előhivá az anyaszentegyház véneit.
18Kik
midőn hozzája jöttenek és együtt valának, mondá nekik: Ti tudjátok az
első naptól, melyen beléptem Ásiába, mint voltam veletek minden időben,
19szolgálván
az Úrnak minden alázatossággal és könyhullatásokkal és kisértetekkel,
melyek rajtam történtek a zsidók incselkedéseiből;
20hogy semmit nem vontam meg, a mi hasznos, hogy nektek ne hirdettem és ne tanítottalak volna titeket nyilván és házankint;
21lelkökre kötvén zsidóknak és pogányoknak a megtérést Istenhez és a mi Urunk Jézus Krisztusban való hitet.
22És íme most én kötelezve a Lélek által, Jerusalembe megyek, nem tudván, mik következnek ott rám,
23hanem
csak, hogy a Szentlélek városonkint bizonyságot tesz nekem, mondván:
hogy bilincsek és szorongatások várnak rám Jerusalemben.
24De
semmi ilyenektől nem félek, s nem tartom életemet becsesebbnek
magamnál, csakhogy elvégezzem pályafutásomat, és az igének
szolgáltatását, melyet az Úr Jézustól vettem, hogy bizonyságot tegyek az
Isten malasztjának evangéliomáról.
25És most íme én tudom, hogy többé nem látjátok az én orczámat ti mindnyájan, kik között átmentem, hirdetvén az Isten országát.
26Azért tiveletek bizonyítom a mai napon, hogy tiszta vagyok mindenek vérétől.
27Mert nem vonakodtam nektek hirdetni az Isten minden tanácsát.
Milétuszi partraszállása után az apostol magához kéreti az efezusi közösség presbitereit, szó szerint „véneit” (a görög preszbüterosz, ’idősebb’ szóból), és kéri őket, hogy csatlakozzanak hozzá. Vágyat érzett arra, hogy köszöntse őket, és rájuk hagyja „lelkipásztori végrendeletét”, mivel hamarosan ők lesznek a közösség vezetői. Azzal kezdi, hogy fölidézi saját tanúságtételét: „Tudjátok, hogy (...) minden időmet köztetek töltöttem…” Az apostol azt szeretné, hogy a „vének” „a nyáj példaképei” legyenek, ezért arra kéri őket, gondolják át, hogyan viselkedett ő pásztorként az Efezusban töltött hároméves szolgálata alatt. Olyan szolgálat volt ez, amely mindenekelőtt „az Úr szolgálata”, amelyet szelídséggel végeznek, és amely megnyitja a szíveket és készségessé teszi őket az evangélium meghallgatására és az Istennel való találkozásra. Pál ezután elmondja az efezusi presbitereknek, hogy nem saját szeszélyétől hajtva megy Jeruzsálembe, hanem a Szentlélek hívására. Nem tudja biztosan, mi fog vele történni, de tisztában van azzal, hogy az Úr szolgálata szembenállást vált ki, és próbatételekkel jár: a „megpróbáltatás” szót használja, és utal a halálra is. A „mártíromság” alapvető fontosságú az evangéliumban. Albert Schweitzer, a múlt század ismert protestáns biblikus tudósa, aki Afrikába ment, hogy egy lepratelepen éljen, és kórházat hozzon létre a betegeknek, ezt írta: „Újra képesnek kell lennünk azt a hősiességet érezni magunkban, ami Jézusban volt (...) Csak akkor fogja kereszténységünk és világfelfogásunk újra felfedezni és megvalósítani a hősiességet.” Mártírnak lenni – emlékeztetett Óscar Romero atya – azt jelenti, hogy odaadjuk az életünket az Úrért és másokért, akár a vérünket adva, akár más módon. Ami számít, hogy teljesen átadjuk magunkat az evangélium hirdetésének.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
