JÚNIUS 8., PÜNKÖSDVASÁRNAP

 

A keleti egyházak is ma ünneplik a pünkösdöt.

A muszlimok számára ez az áldozati ünnep (íd al-adhá).

 

ApCsel 2,1–11; Zsolt 104 (103); Róm 8,8–17; Jn 14,15–16.23b–26

¹⁵Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat, ¹⁶én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad.

²³Jézus így folytatta: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk, és benne fogunk lakni. ²⁴Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött.
   ²⁵Ezeket akartam nektek mondani, amíg veletek vagyok. ²⁶S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.

 

Az Apostolok cselekedeteiből hallottuk a pünkösd elbeszélését, egy olyan eseményt, amelyet Lukács az Egyház életében alapvetően fontosnak tart. Új idő, amely a Léleknek az emeleti teremben összegyűlt keresztény közösségre való kiáradásával kezdődik. Ezt már Keresztelő János előre látta, amikor Jézusra mutatott: „Ő majd Szentlélekben és tűzben fog benneteket megkeresztelni.” (Lk 3,16) Az Egyház a Szentlélek által összegyűjtött és vezetett népként születik meg. Nem önmagától, hanem felülről születik. Mondhatnánk, hogy ez a pünkösdi csoda első arca: annak a kis csoportnak a közösséggé alakulása, amelyet az evangélium iránti szenvedély egyesít. Lukács azt írja, hogy mindenkit betöltött: „Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni” (ApCsel 2,4), hirdetve mindenkinek Jézus titkát: azt a prófétát, akit keresztre feszítettek, az Atya feltámasztotta a halálból mint mindannyiunk zsengéjét. Ez a keresztény igehirdetés lényege minden korban. A pünkösdi Szent Liturgia újra átélhetővé teszi számunkra ezt a misztériumot. Egy szép hagyomány szerint e nap liturgiája során emblematikus gesztust is tettek: vörös szirmokat szórtak a templom mennyezetéről, hogy vizuálisan is felelevenítsék azt a rendkívüli eseményt, amellyel az Egyház útja az utolsó vacsora termén „kívül” elkezdődött. A Lélek arra késztette a kis közösséget, hogy legyőzzék félelmüket, és kimenjenek a térre, amely – a mindenki által érzékelt lárma miatt – időközben megtelt „az ég alatt minden népből” érkező embertömeggel. Itt van a csoda második aspektusa: az Egyház törekvése a föld népeinek egységére, akik jelképesen az utolsó vacsora terme előtt gyűltek össze. Lukács, elbeszélői hatékonysággal, egyenként mutatja be őket, mint egy névsorolvasásban. Ez az első globalizáció, amelyet a Lélek az Egyházon keresztül hozott létre, az a közösség, az a „mi”, amely egyesíteni akarja a föld népeit. Mindegyik megtartja a saját nevét, a saját identitását, de ugyanakkor mindannyian elkezdték érezni, hogy egy néppé válnak, amelyet az egyetlen evangélium egyesít. Különbözőek voltak, mégis egyesültek. Ma is szüksége van a világnak a Lélek újbóli kiáradására az egyesülés egyértelmű és erős lendületéhez. A háborúk tragikusan megmutatják a világ megosztottságát. Új pünkösdre van szükség a bolygó e nehéz és bonyolult időszakában. Szükség van arra, hogy ez a „heves szélvész” új felfordulást okozzon a hívők szívében. Szükség van az evangélium bátor és örömteli tanúira. Azon a napon valaki azt hitte, hogy annak a kis közösségnek a tagjai részegek, annyira nyilvánvaló volt a lelkesedésük és az örömük megnyilvánulása. Az evangélium tanúságtételének új szenvedélyére ma is sürgősen szükség van. Ma is időszerűek Antiochiai Szent Ignác vértanú szavai, aki, amikor Rómába vitték, hogy mártírhalált haljon, azt mondta: „Nehéz időkben a kereszténység nem a meggyőzés, hanem a nagyság műve.” A szenvedéllyel megélt szeretet nagysága ez. Az Úr biztosít – ahogyan az evangéliumból hallottuk –, hogy a Lélek elkísér bennünket, ő lesz a mi „Paraklétoszunk”, azaz védelmezőnk, ő „elmondja nekünk mindazt, amit hallott, és hirdeti nekünk az eljövendőket”.

Imádság a Szentlélekhez