Iz 40,1–11. Jeruzsálem megvigasztalása
1Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!– mondja a ti Istenetek.2Szóljatok Jeruzsálem szívéhez,és kiáltsátok neki,hogy véget ért szolgasága,letörlesztette bűnét,hiszen kétszeresen meglakolt az Úr kezétőlminden vétkéért!3Egy hang kiált:„Készítsétek a pusztában az Úr útját,egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek!4Minden völgy emelkedjék fel,minden hegy és halom süllyedjen alá;a göröngyös legyen egyenessé,és a hegyláncok síksággá!5Akkor kinyilvánul az Úr dicsősége,és látni fogja minden test egyaránt– igen, az Úr szája mondta ezt így.”6Egy hang szól: „Kiálts!”És mondtam: „Mit kiáltsak?”Minden test csak fű,és az ember minden dicsősége olyan, mint a fű virága.7Elszárad a fű, elhervad a virág,ha az Úr lehelete ráfúj.Valóban csak fű a nép.8Elszárad a fű, elhervad a virág,de Istenünk szava megmarad örökre.9Menj föl egy magas hegyre,te, aki örömhírt viszel Sionnak!Emeld fel erősen hangodat,te, aki örömhírt viszel Jeruzsálemnek!Emeld föl hangodat, ne félj!Mondd Júda városainak:„Íme, a ti Istenetek!10Íme, az Úristen hatalommal jön,és karja uralkodik;íme, fizetsége vele van,és amit szerzett, a színe előtt.11Mint pásztor, legelteti nyáját,karjával összegyűjti a bárányokat, és ölébe veszi,az anyajuhokat gondosan vezeti.”
Ezzel a résszel veszi kezdetét Izajás könyvének az a fejezete, amelyet „Vigasztalások könyvének” neveznek. A próféta nem hagyja, hogy eluralkodjon rajta a beletörődés és a csüggedés Izrael népének számkivetettsége miatt. A Szentlélek sugallatára vigasztaló szavakkal szól népéhez. Miközben az élet bizonytalanságára és törékenységére irányítja gondolatainkat, arra buzdítja a hívőket, hogy tekintetüket emeljék az Úrra, aki a segítségükre siet. Sürgősen el kell egyengetnünk az utat a pusztában, hogy az Úr eljuthasson hozzánk. A puszta számunkra a szívek pusztasága, a szeretet híján élettelen sivataggá vált emberi kapcsolatok pusztasága. Városaink gyakran hasonlítanak élettelen pusztaságra, ahol az emberek, különösen a legszegényebbek, a gonosz ellenséges erőinek hatalmába kerülnek anélkül, hogy bárki megvédené vagy megvigasztalná őket. A próféta azt kéri: „Menj föl egy magas hegyre, te, aki jó hírt viszel Sionnak; emeld föl erősen hangodat, te, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek.” Ezt a párbeszédet hasonlíthatjuk a hívők közösségének imádságához is: egyrészt azért, mert a fohász felszáll Istenhez, másrészt pedig azért, mert odafentről leereszkedik Isten vigasztaló szava. Amikor ez a szó elér a hívők szívéhez, azok új életre kelnek. Isten maga döntött úgy, hogy leszáll a népéhez, hogy megvigasztalja, megerősítse és megszabadítsa a bűn rabszolgaságából és a gonosz szorongatásából. Ezért kell hát elkészítenünk az utat, amelyen maga Isten tud eljönni hozzánk: minden völgyet fel kell tölteni, minden hegyet el kell hordani, minden földet el kell egyengetni. Az Úr erős és gyöngéd pásztorként érkezik, aki ismeri juhait, nevükön szólítja és egybegyűjti őket, hogy senki se vesszen el közülük, kivezeti a pusztaságból és füves legelőkre tereli őket. Ebben az adventi időben a keresztény közösségek és minden hívő ember arra kap meghívást, hogy fogadja be Isten szavát, melyet hirdetnek neki: szívünkben a jó érzések virágoznak majd, városaink pusztaságát pedig a szeretet és a béke tölti el.
Imádság a szegényekért
