Február 16., hétfő

 

A Santa Maria in Trastevere-bazilikában ma a békéért imádkoznak.

 

Onezimusznak, Filemon rabszolgájának emléknapja, aki Pál apostol testvére volt a hitben

 

Jak 1,1–11. Bízzuk magunkat az Úrra

¹Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája üdvözletét küldi a szórványban élő tizenkét törzsnek!

A kísértések és az ima

²Mindig örömnek tartsátok, testvéreim, ha különféle kísértésbe estek, ³hiszen tudjátok, hogy a hitetek megpróbálása állhatatosságot szerez. ⁴Az állhatatosság pedig tökéletességre viszi a tetteket, hogy minden fogyatkozás nélkül tökéletesek és hibátlanok legyetek. ⁵Ha pedig valaki közületek szűkölködik bölcsességben, kérje azt Istentől, aki mindenkinek bőven ad, szemrehányás nélkül meg fogja adni neki. ⁶De ne kételkedve, hanem hittel kérje, mert aki kételkedik, hasonló a tenger hullámához, amelyet a szél fölver, és ide-oda hajszol. ⁷Az ilyen ember ne gondolja, hogy kap valamit az Úrtól, ⁸hiszen kettős lelkű és minden útján állhatatlan ember. ⁹Az alacsony sorsú testvér azzal dicsekedjék, hogy Isten felmagasztalta, ¹⁰a gazdag viszont azzal, hogy megalázta, mert el fog tűnni, mint a fű virága. ¹¹Fölkelt ugyanis a nap perzselő hevével, kiszárította a füvet, lehullott a virága, s tönkrement a színpompája; így fog a gazdag is elhervadni az ő útján.

 

Jakab a levél elején Isten szolgájaként mutatkozik be. Ezen a tituluson alapszik szavainak tekintélye, s ezáltal helyezi el magát abban a biblikus hagyományban, amely megmutatja, hogy az Úr mindig maga választja ki a szolgáit (Mózest, Ábrahámot, Dávidot és az összes prófétát). Ezzel az apostoli tekintéllyel fölruházva fordul Jakab a szórványban élő keresztény közösségekhez. Bár ezek a közösségek a világban szétszóródva élnek, Jézus evangéliuma mégis egyetlen új néppé egyesíti őket. Az Egyház ugyanis egybegyűjti Izrael tizenkét törzsének örökségét, és tanúságot tesz róla az egész világnak. Jakab különösebb felvezetés nélkül annyit kíván, hogy a közösségek érezzék jól magukat. Arra buzdítja őket, hogy mindig maradjanak derűsek, még az őket ért megpróbáltatások és nehézségek közepette is. Az öröm, amiről Jakab beszél, nem azonos a világ örömével, hiszen ez utóbbi mindenáron, szinte kétségbeesetten igyekszik elkerülni a megpróbáltatásokat. Assisi Szent Ferenc is éppen arról a tökéletes boldogságról beszél majd, amikor az élet nehézségeivel, az elkerülhetetlen „csábításokkal” anélkül szembesülünk, hogy azok haragot és csalódást okoznának, vagy megkérdőjeleznék az Úr iránti szeretetünket és az Ő szeretete melletti döntésünket. Jakab szerint a türelem nem egyenlő a beletörődéssel. Sőt, gyakran éppen a gyors megoldásra való törekvés, a vágy, hogy azonnal lássuk munkánk gyümölcsét, tesz felületessé, majd kiábrándulttá bennünket. A türelem az az erő, amely lehetővé teszi, hogy ellenálljunk a megpróbáltatásoknak. Az evangéliumi élet mindig küzdelemmel jár, hogy legyőzzük azokat a kísértéseket, amelyek a bűnnel való kompromisszumokhoz vezetnek. A hívőnek ezért mindenkor a bölcsességért kell fohászkodnia Istenhez, amit az Úr egyszerűen és feltétel nélkül megad mindenkinek, aki kéri. A bölcsesség felülről jön, nem belőlünk vagy hagyományainkból fakad. Kérjük tehát Istentől a szív bölcsességét, hogy erősek és türelmesek legyünk az életben. Jakab egy olyan közösséghez szól levelében, amelynek tagjai különböző társadalmi háttérrel rendelkeznek, és könnyen átveszik a világ szerepeit és feltételrendszerét. Ezért emlékezteti a szerényebb körülmények között élőket, hogy örvendezzenek, mert megtalálták azt, aki felemeli őket, a gazdagokat pedig, hogy örüljenek megalázottságuknak, mert ez segít nekik megérteni, hogy az élet nem a javaktól és a külsőségektől függ. A bölcsesség ajándéka mindenkinek segít megtalálni az élet helyes mértékét, elhagyva a könnyű, mások fölébe emelő gőgösséget, de a magát haszontalannak érző ember beletörődését is. Jakab emlékeztet arra, hogy hagyjuk Istenre a felemelés és a megalázás feladatát, mert nem vagyunk az élet abszolút urai.

Imádság a békéért