Szof 2,3; 3,12–13; Zsolt 146 (145); 1Kor 1,26–31; Mt 5,1–12a
1A tömeg láttára fölment a hegyre és leült. Tanítványai köréje gyűltek, 2ő pedig szólásra nyitotta ajkát. Így tanította őket:
✴3„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. 4Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket. 5Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld. 6Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele. 7Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak. 8Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent. 9Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket. 10Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. 11Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket, és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. 12Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is.
Máté ezt írja Jézusról: „A tömeg láttára fölment a hegyre és leült. Tanítványai köréje gyűltek, ő pedig szólásra nyitotta ajkát. Így tanította őket…” Úgy tűnhet, hogy Jézus hosszú beszédét a hegyről csak a tanítványokhoz intézte, a tömeg pedig csak közönségként volt jelen. Valójában azonban a jelenet éppen a tömegből indul ki, mely felkelti Jézus figyelmét, és amellyel együttérez. Ez az ő, és így a tanítványok és az Egyház missziójának értelme minden időkben: az Egyház nem gondolhat úgy magára, mint ami elkülönül a tömegtől, bezárva a saját keretei közé. Hányszor hangsúlyozzák az evangéliumok Jézus együttérző szeretetét a tömeg iránt! Az emberek pedig vonzódnak hozzá, követik őt, nyomában járnak, sőt elébe is vágnak útján. A tömegek szinte hűségesebbek voltak, mint maguk a tanítványok, akik – és ez ma is így van – nem mindig szeretik, sőt néha el is utasítják őket. Máté a hegyi beszéd végén kiemeli a sokaság Jézus iránti csodálatát: „Ezzel Jézus befejezte ezeket a beszédeket. A nép ámult tanításán, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van”, s nem azért, mert kedvét lelte benne, vagy mert mások kedvében akart volna járni. Arra kérte az embereket, hogy változtassanak életükön, hogy beléphessenek az új világba, amelyet éppen a fáradt és elhagyott tömegekből akart létrehozni. Hogy szavainak hatalma van, már beszéde elején is kitűnik: a boldogmondások nagyon fontos hírt jelentettek a tömegek számára és azoknak a tanítványoknak is, akiknek a tömegek szolgáivá kellett lenniük. A boldogmondások természetesen nekünk is szólnak, de különösen a mi korunk tömegeihez, akik számban meghaladják az akkoriakat, és még inkább eltévelyedettek és elnyomottak: gondoljunk a háború sújtotta sok ország tömegeire, vagy a fáradt és kimerült idős emberek tömegeire, a kiskoruktól kezdve szeretettől megfosztott gyermekek tömegeire, az erőszak új formáinak kiszolgáltatott menekültek tömegeire.
A boldogságok evangéliuma – amely idegennek hangzik korunkban, és bizonyos szempontból valóban az is – ma éppen ezeknek a tömegeknek szól. Jézus nekik mondja: boldogok, akik szegények, boldogok, akik szomorúak, akik szelídek és akik éhezik az igazságot, akik tiszta szívűek és az üldözöttek, akiket az ő nevéért gyaláznak. Ők nem azért „boldogok”, mert drámai helyzetükben volna bármi boldogság, hanem azért, mert Jézus őket választotta barátaivá, és nem hagyja el őket, hanem segít nekik, vigasztalja és védelmezi őket. Ez az oka boldogságuknak. Bennünket pedig Jézus küldött el, hogy kézzelfoghatóvá tegyük számukra az ő barátságát. A boldogmondások nem üres szavak, hanem arcuk van, Jézus arca. Ő a boldogságok embere, a szegény, szelíd, igazságra és békére éhező ember, az üldözött és halálra vetett ember. Tekintsünk Jézus arcára, és véssük a szívünkbe: mi is boldogok leszünk, és a mi gyarlóságot tükröző arcunkon keresztül ennek a világnak a tömegei is. Magasztaljuk őt, mert közel enged minket magához, különösen a szeretet karizmájával, mert miután megkaptuk a boldogságok nagy ajándékát, örömmel osztjuk meg mindenkivel, hogy növeljük az örömöt és a békét.
Imádság az Úr napján
