Sir 47,2–11. Dávid dicsérete
A Szentírásban azt látjuk, hogy Isten újra meg újra belép az emberi történelembe, és mindig küldöttei által. Ahhoz, hogy felismerjük és meghallgathassuk őket, lelki szemekkel kell rájuk tekintenünk, s így képesek leszünk a látszat mögé hatolni, és felismerni Isten Lelkét azokban, akik prófétai módon szólnak. Isten elsősorban prófétáin keresztül szól az emberekhez. A Szentírás pedig megmutatja nekünk, hogy az a küldetés, amelyet Isten meghívottaira rábíz, független azok gyengeségeitől és bűneitől. A szöveg nem a fiatal Dávidot magasztalja, aki hite révén legyőzte az óriás Góliátot, Izrael népének rettegett ellenségét. Ehelyett Dávid itt elsősorban olyan emberként jelenik meg, aki zsoltáraival Isten dicséretét énekelte: „Teljes szívéből dicsérte az Urat, szerette Istent, aki őt alkotta”. (Káldi-Neovulgáta fordítás) A hívek a keresztény hagyomány szerint is mind a mai napig a zsoltárok csodálatos imádságaival dicsérik az Urat. Dávid dicsérete kitér arra is, hogy ő szervezte meg az istentisztelet rendjét: „Fényt adott az ünnepségeknek, és szépekké tette az évenként visszatérő ünnepeket azzal, hogy magasztalták az Úr szent nevét, és már hajnalban dicsővé tették Isten szentélyét.” (Káldi-Neovulgáta fordítás) Ezek a szavak elgondolkodtatnak bennünket azzal a szépséggel kapcsolatban, melynek tükröződnie kellene a mi ünnepeinkben, a keresztény közösség imádságaiban is. Továbbá arra is intenek bennünket, hogy méltóvá, széppé tegyük templomainkat, szentélyeinket, azokat a helyeket, ahol az Istent imádjuk. Szép és mély értelmű a bizánci hagyomány, amely úgy fogja fel és úgy építi a templomokat, mint Isten országának e világi előszobáit: aki ide belép, a paradicsomba nyer előzetes betekintést. A templomok segítenek, hogy mi is élő köveivé váljunk a lelki építménynek, amely az Urat dicséri, és bárkit befogad, aki szeretetre szomjazik.
A Szent Kereszt imádsága
