Szent
Péter apostol székfoglalásának ünnepe
Ter
2,7–9; 3,1–7; Zsolt 51 (50); Róm 5,12–19; Mt 4,1–11
‘Nem csak kenyérrel él az ember,
hanem minden igével,
amely az Isten szájából származik’«. (MTörv 8,3)
‘Angyalainak parancsolt felőled:
a kezükön hordoznak téged,
hogy kőbe ne üssed lábadat’. (Zsolt 91,11-12)
8Azután magával vitte őt az ördög egy igen magas hegyre. Megmutatta neki a világ összes országát és azok dicsőségét, 9majd azt mondta neki: »Ezeket mind neked adom, ha leborulva imádsz engem.« 10Jézus azt felelte neki: »Távozz, Sátán! Mert írva van:
‘Uradat, Istenedet imádd,
és csak neki szolgálj’«. (MTörv 5,9; 6,13)
Amikor Ábrahám közbenjárt Szodomáért, azt
mondta az Úrnak: „Vettem magamnak a bátorságot, hogy beszéljek Urammal, pedig
csak por és hamu vagyok.” Abból a porból és hamuból, amelyet hamvazószerdán
kaptunk a homlokunkra, imádság fakadt, hogy megmentse a várost. Az Úr lehajolt
Ábrahámhoz, és meghallgatta imáját. Az imádság küzdelem és közbenjárás, és
Jézus negyven napja a pusztában az Úr módja arra, hogy részt vegyen ebben a
küzdelemben a világ számos sivatagában. Ezt hirdeti ma nekünk az evangélium.
Jézus a pusztába ment, ahova a „Lélek vitte”.
A három
kísértés azt mutatja, milyen kitartóan akarja csapdába csalni Jézust a kísértő,
és milyen elengedhetetlenül szükség van rá, hogy az ember fölvegye ellene a
harcot. Jézus hasonlóvá vált az emberekhez, hozzánk, még a kísértésben is, hogy
segítsen harcolnunk a gonosz ellen, és segítsen, hogy Isten szeretete
kerekedjen felül bennünk. Az evangélista azt írja, hogy az ördög akkor lépett
oda Jézushoz, amikor az a negyvennapos böjtölés után kimerült volt. Arra akarta
rávenni, hogy változtassa a köveket kenyérré. Mi van annál természetesebb
dolog, mint evésre buzdítani azt, aki éhes? Nem kell-e előbb magunkra gondolni,
mielőtt másokra gondolnánk? De Jézus – aki meg fogja szaporítani a kenyeret
ötezer ember számára – nem arra gondol, hogy ő maga jóllakjon. A kísértőnek a
hívő ember egyetlen igazi erejével válaszol, azzal az erővel, ami Isten
szavából fakad. Egyedül ez csillapítja a szív éhségét és győzi le a saját
jólétünk keresését. Jézus aztán hagyja, hogy a templom párkányára állítsa az
ördög. Annak a kísértése ez, hogy anélkül éljük az életünket, hogy másokkal
együtt járnánk az úton; a feltűnési vágynak, amikor elvárjuk, hogy minden
körülöttünk forogjon, és mindenki, még az angyalok is a mi szolgálatunkba
álljanak. Az Úr azt tanítja, hogy az igazi szabadság a mások iránt vállalt
felelősségben van.
A
kísértő végül, miután fölvitte Jézust egy hegyre, és megmutatta neki „a világ
minden országát és dicsőségüket”, azt mondja: „Ezt mind neked adom”. A hatalom
kísértése ez. Jézus kinyilvánítja szabadságát, kijelenti, hogy csakis Isten előtt
borul le: „Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj!” A föld
birodalmai háborúkat és katasztrófákat szabadítanak el a hatalom birtoklásáért,
embereket áldoznak fel a hatalom bálványának. Világunknak ebbe a sivatagába jön
el Jézus, hogy visszaállítsa Istennek és az ő országának, a szeretet országának
az elsőségét. A gonoszt az evangéliummal győzhetjük le, amelyet szüntelenül
hirdetünk magunknak és a világnak. Jézussal is így történt: angyalok siettek a
szolgálatára. Ma és ránk is igaz: ha úgy éljük meg ezt az időt, ahogyan Jézus
élte meg azt a negyven napot, akkor a sivatag benépesül olyan emberekkel, akik,
mint az angyalok, odalépnek a gyengékhez és a betegekhez, hogy szolgálják őket.
Ez az idő alkalmas arra, hogy az Úr mellett maradjunk, kövessük példáját a
gonosz elleni harcban, és ezzel a vigasztalás és a szeretet kertjévé alakítsuk
át a sivatagot.
Imádság az Úr napján
