Iz 58,7–10; Zsolt 112 (111); 1Kor 2,1–5; Mt 5,13–16
Jézus közvetlenül a nyolc boldogság evangéliumát követően azt mondja a tanítványoknak, hogy ők a föld sója és a világ világossága. Még az evangélium hirdetésének kezdeténél vagyunk, és a tanítványok kétségtelenül nem dicsekedhetnek azzal, hogy a „nyolc boldogság embereinek” példájaként élnének. Soha nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a szerepet, hogy a föld sójának és a világ világosságának kell lennünk. Hogyan lehetünk só és világosság? Nem vagyunk-e mindannyian elégtelenek ehhez? Péter apostol egyszer ezt mondja, miután felismeri Jézust: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” Ezt a mondatot mindannyian kimondhatnánk, sőt, ki kellene mondanunk: túlságosan ritkán ejtjük ki a szánkon. Általában inkább jónak tartjuk magunkat. És nem őszinte alázatból hangsúlyozzuk túl gyengeségeinket, korlátainkat, hanem inkább azért, mert kifogást keresve, lemondóan állunk hozzá, nem akarunk világítani, nem akarunk a föld sója lenni, még ha meg is tehetnénk. Vélt érdemtelenségünk pedig szép lassan passzivitássá, lustasággá és végül feladássá változik. Pedig az evangélium határozottan állítja: só és világosság vagyunk, még gyarló emberként is. Igaz, hogy nem magunktól leszünk azzá, hanem csak akkor, ha egységben vagyunk a názáreti Jézussal, az igazi sóval és az igazi világossággal. A világosság nem személyes adottságaink érdeme, mert jó a természetünk, vagy erkölcsösek vagyunk. Pál apostol a korintusi keresztényeknek írt levelében emlékeztet arra, hogy ő nem a szavak fölényével jelent meg közöttük: „Gyöngeségem tudatában félve és nagyon elfogódottan mentem hozzátok.” Gyöngesége, félelme és szorongása ellenére mégis megvédi küldetése becsületét: „Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről.” Az apostol gyöngesége nem homályosítja el az üzenet világosságát, nem csökkenti az igehirdetés és a tanúságtétel erejét. Éppen ellenkezőleg, ez a pillére és ebből nyer igazságot: „hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja”. Ahogy Pál az Írás nyomán (vö. Jer 9,22–23) az előző fejezet végén hangsúlyozza: „Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék.” (1Kor 1,31) Soha nem dicsekedhetünk önmagunkkal, csakis Istennel. Isten kegyelme, szeretete tündököl a mi gyöngeségünkben. Nem sajátíthatjuk ki magunknak, mindenkor nagyobb nálunk, és soha nem hagy magunkra minket. Jézus így szól: „Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” Azért kapjuk ezt a meghívást az Úrtól, hogy az evangéliumért tevékenykedjünk. A próféta már elmagyarázta, hogy ez mit jelent: „Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a bujdosó szegényeket vidd be házadba! Ha mezítelent látsz, takard be, és testvéred elől ne zárkózz el!” Az Úr szeretete és fénye ez, hatalmas szeretet, amely tágassá teszi szívünket.
Imádság az Úr napján
