2Sám 18,9–10.14b.21a.24–25a.30–32; 19,1–3. Absalom halála
9Absalom véletlenül útjába került Dávid embereinek. Absalom ugyanis egy öszvéren ült, és az öszvér egy nagy tölgyfa koronája alá tévedt. Absalom feje beleakadt a tölgyfába, s ott maradt ég és föld között himbálózva, az öszvér meg, amely alatta volt, továbbment.
Ezzel kezébe fogott három lándzsát, és Absalom mellébe döfte őket. Mivel azonban még élve lógott a tölgyfán, 15odalépett tíz ember, Joáb fegyverhordozói, és agyonütötték. 16Ekkor Joáb megfúvatta a kürtöket, és az emberek abbahagyták Izrael üldözését, hiszen Joáb megállást parancsolt a seregnek. 17Aztán fogták Absalomot, s az erdőben egy gödörbe dobták, és egy óriási kőhalmot raktak fölé. Közben egész Izrael menekült, ki-ki a maga sátorába. 18Absalom még életében szerzett magának egy emlékkövet, és felállította a Királyok völgyében. Azt mondta ugyanis: „Nincs fiam, aki fenntartaná emlékezetemet.” Így az emlékkövet nevezte el a nevéről. Mind a mai napig Absalom kövének hívják.
19Cádok fia, Achimaac azt mondta: „Szaladok, és megviszem a királynak az örömhírt, hogy az Úr igazságot szolgáltatott neki, és megmentette ellenségeitől.” 20De Joáb azt felelte neki: „Ma nem viszel örömhírt, majd máskor; ma nem viszel jó újságot, hiszen a király fia halott.” 21Aztán Joáb megbízta a kusitát: „Menj és jelentsd a királynak, amit láttál!”
24Dávid a két kapu között ült. Az őrszem fölment a kapu tetejére. Amikor fölemelte tekintetét, azt látta, hogy egy ember fut felé. 25Az őrszem közölte a hírt a királlyal.
30A király megparancsolta: „Állj félre és maradj ott!” S ő félreállt, és ott maradt. 31Most megérkezett a kusita is, és jelentette: „Örömhírt hall, uram és királyom! Az Úr ma igazságot szolgáltatott neked azokkal szemben, akik fellázadtak ellened.” 32A király azonban megkérdezte a kusitától: „Jól van a fiú, Absalom?” „Bárcsak az történne uram és királyom ellenségeivel és azokkal is mind, akik a vesztedre törnek, ami a fiatalemberrel!” – válaszolta a kusita.
1Dávid megrendült. Fölment a kapu fölötti szobába, és sírt. Elcsukló hangon így siránkozott: „Fiam, Absalom! Fiam, fiam Absalom! Ó, bár én haltam volna meg helyetted!” 2Jelentették Joábnak: „A király sír és jajgat Absalom miatt.” 3Így azon a napon gyászra fordult a győzelem az egész sereg számára, mert a sereg megtudta azon a napon, hogy a király bánkódik a fia miatt.
Dávid bűne ördögi kör kialakulásához vezetett a király családjában, mely fiát, Absalomot is érintette. Olyan figyelmeztetés ez, mellyel nekünk is számot kell vetnünk: mind a rossz, mind a jó cselekedeteinknek emberi környezetünk egészére kiható következményei vannak, hiszen valamennyien kapcsolódunk egymáshoz. Az egyéni és elkülönült én sohasem létezett. De térjünk vissza a bibliai történethez. Az elbeszélés, mely beszámol a csatáról, amelyben Absalomot legyőzték és megölték, szélsőségesen drámai. A szerző úgy mutatja be a király fiának halálát, mint egy cinikus és kegyetlen élet törvényszerű befejezését. Ez minden háború erőszakosságának végkifejlete ma is, amikor úgy tűnik, az emberi élet és az irgalom már minden értékét elvesztette. Dávid megrendüléssel fogadja fia halálhírét: elvonul a felső szintre, sírva fakad, hangosan ismételgeti Absalom nevét, a gyengéd „fiam” megszólítás kíséretében. Nagy fájdalmában megvallja, hogy jobban szerette volna, ha ő maga hal meg helyette. A szöveg megjegyzi, hogy „gyászra fordult a győzelem”. Mondhatnánk, hogy minden háború az emberiség veresége. Nincs olyan „győzelem”, amelynek igazán örvendezhetnénk. Az erőszak spirálja nem ér véget a másik megsemmisítésével. Csak a megbánás, a megbocsátás és a szeretet vethet neki véget. A halál soha nem győzelem, mert az egyetlen valódi győzelem a béke. Az Úr mindig azt akarja, hogy az ember éljen, s hogy a bűnös megtérjen.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
