A Szent
Kereszt felmagasztalásának ünnepe, amelyen arra emlékezünk, hogy
Szent Ilona megtalálta Jézus keresztjét.
Szám
21,4–9; Zsolt 77; Fil 2,6–11; Jn 3,13–17
Az egyház ma
arra emlékezik, hogy Kr. u. 335. szeptember 14-én a hívők
hatalmas tömege gyűlt össze Jeruzsálemben a Szent Sír-bazilika
felszentelésére, amelyet Konstantin császár állíttatott helyre.
Ebből az alkalomból a Szent Kereszt fájának megtalálásáról is
megemlékeztek. Azóta Jeruzsálemben minden évben megtartják ezt
az ünnepet. A miséző pap ma is magasba emeli a keresztet, és
felmutatja a négy égtáj felé, hogy ezzel fejezze ki az üdvösség
egyetemességét. Ez az ünnep a maga gazdag lelki tartalmával nem
korlátozódott Jeruzsálemre, hanem hamarosan elterjedt a különböző
egyházakban, elsőként Keleten, Konstantinápolyból kiindulva,
azután pedig Rómából a nyugati egyházban is. S valóban,
mennyire szükséges is volt és mennyire az ma is, hogy a Föld
minden pontján magasba emeljék a keresztet: hiszen azon Jézust
emelték a magasba, az egész emberiség megváltására. A szentmise
első olvasmánya Izrael pusztai vándorlásáról szól, amikor a
népből sokan meghaltak a mérges kígyók marásától. Ebben az
elbeszélésben nagyon sok mai nép helyzetére ismerhetünk.
Számtalan „mérges kígyó” tekereg a mi világunkban is,
gyakran emberek marják meg egymást, s a harapás nem ritkán
halálos. Mózes egy rézkígyót emelt a magasba, és aki csak
föltekintett rá, életben maradt. Ez a kereszt előképe volt.
János evangélista így fogalmaz: „Amint Mózes fölemelte a
kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is”
(Jn 3,14), és később, mintha csak ugyanezt a bibliai jelenetet
akarná fölidézni, így ír: „Látni fogják azt, akit
keresztülszúrtak”(Jn 19,37). Ma is a magasba kell emelni a
keresztet, hogy mindenki megláthassa. De hogyan lehet felmagasztalni
egy kínzóeszközt annyira, hogy még ünnepnapot is szenteljünk
neki? Olyan ez, mintha manapság a villamosszéket ünnepelnénk,
mindenütt kitennénk a képét, és a nyakunkba akasztva viselnénk.
Legjobb esetben is különcnek tartanának érte. Sajnos a szemünk
hozzászokott a kereszt képéhez, és ez azzal jár, hogy már nem
jut eszünkbe róla a kegyetlenség, amelyet pedig megtestesít. Alig
gondolunk bele, hogy a kereszt a legkegyetlenebb kínzóeszközök
egyike volt. Pedig ha ezt a tudást elveszítjük, nem értjük meg
azt sem, hogy milyen hatalmas volt a Megfeszített szeretete. A Szent
Kereszt felmagasztalásának ünnepével az egyház éppen Jézus
mindnyájunk iránt érzett, kimondhatatlan szeretetét akarja
felmagasztalni. Ezért fontos, hogy hálát adjunk az Úrnak a
keresztért. A mise elején, a prefációban ezt énekeljük: „Nekünk
a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében kell dicsekednünk, abban
van üdvösségünk, életünk és feltámadásunk, az váltott meg
és szabadított meg minket.” Helyesen tesszük, ha magasztaljuk a
keresztet, mert ezen a fán győzetett le az önszeretet, és ezen
arat végérvényesen diadalt a mások iránti szeretet. A kereszt
tehát az összegzése vagy még inkább a csúcspontja Jézus
irántunk érzett szeretetének. Pál apostol a Filippiekhez írott
levelének himnuszában azt írja, hogy Jézus azzal kezdte meg a
kereszthez vezető útját, hogy „Ő mint Isten az Istennel való
egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül
ragaszkodnia kell” (Fil 2,6). Szeretetből „kiüresítette
magát”, és olyan lett, mint egy ember; szeretetből „megalázta
magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a
kereszthalálig”. Az Atya meghatódott a Fiú határtalan
szeretetétől, ezért „felmagasztalta, és olyan nevet adott neki,
amely fölötte van minden névnek”. A kereszt az a hely, ahol
végső harcot vív egymással az élet és a halál, és ez történik
Jézus testében is. Jézus meghal, ez igaz, de a kereszten
végérvényesen legyőzi az önszeretetet. Az emberek a kereszt
tövéből kiáltották Jézusnak: „Mentsd meg magadat!” Jézus
hordozza a bűn súlyát. Hogyan is menthetné meg most magát, ha
soha nem élt önmagának? Az általa hirdetett evangélium is éppen
az ellenkezőjéről beszél: „Az Emberfia sem azért jött, hogy
neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak” (vö. Mt
20,28). Jézus elkerülhette volna a halált. Elég lett volna, ha
hallgat Péterre és a többi tanítványra, akik próbálták
lebeszélni arról, hogy Jeruzsálembe menjen, vagy elég lett volna
egyszerű alkut kötnie Pilátussal, aki ezt fel is ajánlotta neki.
Jézus azonban akkor megtagadta volna a saját evangéliumát, amely
ellentétes a világ evangéliumával, hiszen ez utóbbi folyton azt
hajtogatja: „Mentsd meg magadat!” De Jézus meghalt, és ezáltal
megmentette a szeretetet. Végül is azt mondhatjuk, hogy ott áll
közöttünk valaki, aki másokat jobban szeret önmagánál, aki
kész arra, hogy életét egészen odaadja minden emberért. Pál
apostol segít még mélyebben elgondolkodnunk: „…noha az igazért
is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a
halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való
szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök
voltunk” (Róm 5,7–8).
Imádság
az egyházért
