Sirák 27,30-28,7; 103. zsoltár;
Római levél 14,7-9; Máté 18,21-35
Péter azt kérdezi az Úrtól,
hányszor kell megbocsátania testvérének, aki vétkezik ellene. Nagylelkű
mértékről beszél, azt mondja, hétszer. Mi egyszer sem tudunk megbocsátani.
Péter úgy dönt, megbocsát, de csak egy bizonyos mértékig. Azt akarja, legyen
egy határ, hogy könnyebben elfogadhassa azt az áldozatot, amit a megbocsátás
jelent. Igen, a megbocsátás a mi igazságérzetünk számára nem érthető.
Igazságtalan. Ugyan ki érdemli meg a megbocsátást? Jézus nem köti semmilyen
feltételhez: meg kell bocsátani és kész. Miért engedje el az ember a másik
adósságát? Ha én ma megbocsátok, az a másik holnap megint vét ellenem vagy
mások ellen! Miféle biztosítékom van? Ha igazságtalanság ér, könnyen, azonnal
jogosnak érezzük, hogy tanítói és bírái legyünk másoknak, az igazság
fáradhatatlan védelmezői. Megbocsátani egyértelműen gyengeségnek tűnik, mintha
nem lennénk képesek reagálni vagy emlékezni. Azt hisszük, sebezhetővé tesz,
annyira, hogy ezt a másik ki is használhatja. Olykor a megbocsátás úgy tűnhet,
mintha cinkosság lenne a gonosszal, vagy még rosszabb, közöny a bűn
áldozataival szemben, mintha elárulnánk vele a fájdalmukat.
Csak hogy igazunk legyen, végül
feláldozzuk legmélyebb barátságainkat, kötelékeinket is. „Ő vétkezik és nekem
kell megbocsátanom? Miért?” A megbocsátásban mindig van valami igazságtalanság.
Mint a szeretet. De mi változtatja meg az emberek szívét, mi menti meg őket a
gonosztól? A szeretet – a bölcs, okos, erős, szenvedélyes, személyes, nem
felszínes szeretet – vagy az igazság? A megbocsátás nem törli el a múltat, nem
azt jelenti, hogy úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna. Jézus nem huny
szemet a bűneink felett, mint egy szétszórt ember, vagy egy olyan, aki annyira
engedékeny, hogy észre sem vesz semmit. Jézus felismeri a gonoszt, elutasítja
és azt tanítja nekünk, mi se fogadjuk el, életünk kis dolgaiban sem. Ezért
megbocsát, még a kereszten is. A megbocsátás azt jelenti, nem engedjük, hogy
behálózzon a gonosz logikája, a maga érzéseivel, végtelen, soha ki nem
elégíthető igazságérzetével. A megbocsátás az adósság elengedése, pusztán
könyörületből, nem számításból. A megbocsátás az, hogy még egy mérföldet
megyünk azzal, aki arra kényszerít, hogy egy mérföldet menjünk vele – azért, hogy
megértsük, miért kéri ezt, hogy válaszoljunk szeretetigényére, hogy rátaláljunk
szívének kulcsaira, és kedvesen, gyengéden megtörjük makacsságát,
rosszindulatát. „Szeressétek ellenségeiteket.” A megbocsátás visszaadja a jövőt
annak, aki kapja és annak, aki adja, Egy jövőt, amely más, mint az
ellenségeskedés, a bűn.
Jézus – hogy megmagyarázza válaszát
Péternek, aki valószínűleg döbbenten hallgatta – egy királyról beszél, akinek
szolgái vannak, akikkel el kell számolnia. Megérkezik az egyikük, akinek
hatalmas adóssága van: tízezer talentum. Az összeg szimbolikus (körülbelül 100
milliárd euró). Azt jelzi, hogy a király bizalma határtalan, ilyen nagy vagyont
bíz a szolgáira. Ugyanakkor egyértelművé teszi, milyen nagy kockázatot vállalt,
milyen felelőtlen volt az a szolga, hiszen jól tudta, hogy egy olyan adósságról
van szó, amelyet soha nem tud visszafizetni. Teljesen irreális a kérése, hogy az
úr adjon haladékot, hogy „mindent” visszatéríthessen. A Jézus által bemutatott
szolga nem egy kivétel, hanem ez az általános. Mindannyian tékozlói vagyunk a
vagyonnak, ami nem a miénk. A nagy része annak, amit birtoklunk, kegyelem
gyümölcse, a ránk bízott talentumokból fakad, nem pedig érdemeinkből vagy
képességeinkből. Mindannyian adósok vagyunk, mint az a szolga, és hatalmas
adósságot halmoztunk fel a gazda felé. Hogyan? Mindenekelőtt úgy, hogy azt
hittük, gazdái vagyunk annak, amit csak ránk bíztak. És azért, mert kamaszosan,
felelőtlenül vonz minket a veszély, hogy ne tulajdonítsunk értéket semminek.
Vagy mert a bőség mámora ragad magával, ami oda vezet, hogy mint a kábítószert,
úgy fogyasszuk a dolgokat, és ezáltal a jelen és az önelégültség rabjaivá
válunk. Folytathatnánk a sort kis ravaszkodásainkkal, helyezkedéseinkkel,
halogatásainkkal, rohanásunkkal. Jézus arra emlékeztet minket, hogy mindannyian
adósok vagyunk, mindannyian hatalmas, nem mérhető adósságot halmoztunk fel,
olyannyira, hogy csak a gazda kegyelme, nagylelkűsége, együttérzése
érvénytelenítheti. Ha ennek tudata elmélyül bennünk, ahogyan az evangélium egy
másik adósával, a tékozló fiúval történt, aki magába szállt, akkor
továbbadhatjuk másoknak az irgalmasságot, amit megtapasztaltunk – fertőző lesz így
az irgalmasság, szembe megy az erőszak és a gonosz fertőzésével. De ha gyorsan visszatérünk korábbi
mentalitásunkhoz, amely azt mondja, rendben van, ha hatalmas adósságot halmozunk
fel, mint ahogy a Jézus által bemutatott szolga tette, akkor keményen,
kérlelhetetlen viselkedéssel és óriási igényekkel állunk mások előtt, akik
kérnek tőlünk valamit. Mi, akik bármikor készen vagyunk védeni a saját
dolgainkat, jól tudjuk, milyen könnyen vagyunk igényesek, szőrszálhasogatóak,
rugalmatlanok mások kérése előtt. Az a szolga azonnal elfelejti, ami történt
vele. Nem hálás. Azt hiszi, minden jár neki és büszkén él. Éppen ő, a
szélhámos, veszi elő a többieket. Nem bocsát meg. Nem teszi meg a többiekkel
azt, amit magának szeretett volna. Elvárásai vannak, kemény a másik szolgával,
aki csekély összeggel tartozik neki. Mindent az igazságszolgáltatásra bíz, ami pedig
könyörtelen. Ezt tesszük mi is, nem adunk soha bizalmat a másiknak. Azt szeretnénk,
hogy megbízzanak bennünk, úgy érezzük, képesek vagyunk lehetetlen dolgokat is
megtenni, miközben azt hisszük, a többiekkel máshogy van ez, és szigorú,
rendíthetetlen bíráik leszünk. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is
megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” – tanítja Jézus. A szolgát, aki a
szeretetet nélkülöző igazságosságot választotta másokkal szemben, eszerint
fogják megítélni.
Bocsássunk meg szívből!
Szabaduljunk meg a folyamatos sértődés rabságából. Ahogy Jézus. „Áldjad,
lelkem, az Urat, s egész bensőm az ő szent nevét. Áldjad, lelkem, az Urat, és
ne feledd el jótéteményeit. Ő megbocsátja minden gonoszságodat, ő meggyógyítja
minden betegségedet; ő megóvja életed a pusztulástól… Irgalmas és könyörületes
az Úr, hosszan tűrő és nagyirgalmú. Nem
tartja meg haragját mindvégig, és nem fenyeget örökké. Nem bűneink szerint bánt velünk, és nem
fizetett meg nekünk gonoszságainkért… Amilyen messze van kelet a nyugattól,
olyan messzire veti tőlünk gonoszságainkat.” (103. zsoltár) Mert Isten
igazságossága szeretet. Engedjük, hogy szeressen és tanuljunk meg irgalmasnak
lenni. Így megtaláljuk boldogságunkat és megszabadítjuk a világot a gonosztól.
Imádság az Úr napján
