Iz
55,6-9; Zsolt 144; Fii 1,20-27; Mt 20,1-16
A pünkösd utáni
vasárnapok hosszú sora Jézus Jeruzsálem felé vezető útjának
részeseivé tett minket. Ennek a vasárnapnak az evangéliuma nem
sokkal Jézusnak a szent városba történő bevonulása előtt
játszódik. Rögtön ezután az Úr bizalmasan szól tanítványainak
saját közeli végéről. Nyilvánvaló volt immár, hogy szavai
olyannyira idegenül csengtek az akkoriban uralkodó vallásosság
számára, hogy már-már felborították annak egyensúlyát. Az
ellenséges tábor nemcsak hogy kibővült, hanem megérett benne az
elhatározás is, hogy Jézust meg kell ölni. Ő pedig tudatában
volt ennek: jól tudta, hogy ha folytatja a megkezdett utat, az
számára a véget jelenti. Mégsem állt meg. Nem vizezhette föl
evangéliumát, és nem engedhetett igényességéből. Egyébként
már a próféták is kiemelték, micsoda távolság feszül Isten és
az emberek gondolkodásmódja között. Izajás próféta könyvének
55. fejezetében ez áll: „Hiszen az én gondolataim nem a ti
gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok - mondja az Úr.
Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az
én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim - a ti
gondolataitoknál.'' (íz 55,8-9) A menny és a föld távolsága,
azaz a két világ észjárása, gondolkodás- és viselkedésmódja
közti különbség Izrael ősi hitének egyik dogmája volt.
Legfeljebb arra áhítoztak, hogy az ég leszálljon a földre,
minden különbözőségével együtt. Ebben rejlik az üdvtörténet
egész titka, amely Jézusban érte el csúcspontját és teljes
különbözőségét. Jézus ugyanis más, mint ez a világ, amelyet
mégis a végsőkig megélt. így az utolsó órában felfogadott
munkásokról szóló példabeszéd is, amelyet Máté evangéliumának
huszadik fejezete elején olvasunk, ebbe a másságba illeszkedik.
Nagyon furcsának tűnhetett Jézus hallgatói számára a
szőlősgazda gesztusa, amellyel ugyanazt a fizetséget adta azoknak,
akik egész nap dolgoztak, mint a csupán egy órányi munkát
végzőknek. Ez ugyanis tökéletesen idegen volt a kor bérezési
gyakorlatától. Az elbeszélés középpontjában egy mezőgazdasági
vállalkozó, egy szőlősgazda áll, aki egész nap újabb és újabb
munkások felvételén fáradozik (egyes feltételezések szerint a
gazda a szüretet akarja gyorsan befejezni, még mielőtt
beköszöntene az esős évszak). Aznap ötször megy el munkásokért.
Már hajnalban kimegy a piactérre és felfogad néhány munkást,
akikkel napi egy dénár fizetségben egyezik meg. (Ez volt akkoriban
a szokásos napszám.) Majd kimegy reggel kilenckor is, azután
délben, délután háromkor és végül ötkor. A legutolsók azt
válaszolják neki: „senki sem fogadott fel minket". Ennek
hallatán gondolhatunk a sok munkanélküli fiatalra vagy kevésbé
fiatalra; nem csak, vagy nem is annyira a rendesen megfizetett
állásokra, mint inkább arra a munkálkodásra, amely egy
szolidárisabb életre vezet. Még rosszabb, ha nagyon fiatalon kell
munkába állniuk, s olyan helyzetbe kerülnek, hogy azt már emberi
lepusztulásként lehet értékelni. Nagyon sok az ilyen értelemben
vett munkanélküli: azok a kiábrándult vagy a fogyasztói
társadalom rabjaiként élő fiatalok, akik csak saját magukkal
vannak elfoglalva, akik áldozatok és végrehajtók is egyszerre.
Valószínűleg azért ilyenek, mert „senki nem fogadja fel őket".
A példabeszéd folytatódik: amikor eljön az este, megkezdődik a
bér kiosztása. Az utolsók megkapják az egy dénárt fejenként.
Ennek láttán az elsők úgy gondolják, hogy ők majd többet
kapnak. Logikus, és talán igazságos is lenne. Amikor azonban azt
látják, hogy ők is annyit kapnak, mint az utolsók, zúgolódni
kezdenek a gazda ellen: Ez nem igazságos! - gondolják, már-már ki
is mondják. A példabeszéd hallgatói, és talán mi magunk is
hajlunk rá, hogy egyetértsünk velük. Ám éppen ebben válik
nyilvánvalóvá a távolság az ég és a föld között.
Mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy Jézus nem akar leckét adni
társadalmi igazságosságból. Az ő szőlősgazdája nem átlagos
munkaadó, aki - egyébként helyesen - az elvégzett munka arányában
fizet. Ő egy egészen rendkívüli személyiséget állít elénk,
aki nem a törvényben előírt szabályokat alkalmazza
alárendeltjeivel szemben. Jézus az Atya gondolkodását, jóságát,
nagylelkűségét, irgalmasságát akarja bemutatni, amelyek
meghaladják az átlagos emberi gondolkodásmódot. Annyival múlják
felül, amennyivel az ég magasabb a földnél. Az Úrért, az
evangéliumért, az életért, nem pedig a saját érvényesülésünkért
vagy egyenesen a halálért munkálkodni már önmagában nagy
fizetség. Ez a rendkívüli jóság és irgalom zúgolódást és
botrányt is kelt. Mégsem arról van szó, hogy Isten önkényesen
jutalmazna, puszta szeszélyből kinek többet, kinek kevesebbet
adva. Isten senkivel sem igazságtalan. Hatalmas jósága arra
készteti, hogy mindenkinek szükségletei szerint adjon. Isten
igazságossága nem valamilyen elvont egyenlőségben keresendő,
hanem gyermekeinek szükségleteihez igazodik. Ez a példabeszéd
arra figyelmeztet minket, milyen nagy bölcsesség rejlik abban az
útban, amit az Úr mutat nekünk. A fizetség abban áll, hogy az Úr
elhívott bennünket a szőlőjébe dolgozni, és abban a
vigasztalásban, amit maga a meghívás nyújt. Nem számít, életünk
melyik órájában fogadtak fel az élet urának szőlőjébe!
Imádság az Úr
napján
