Szeptember 15., péntek

Máriára, Jézus anyjára emlékezünk, aki fájdalomtól megtört szívvel állt a kereszt alatt, és mindenki másra is emlékezünk, aki együtt érez a keresztre feszítettekkel, az elhagyottakkal és az elítéltekkel.

János 19,25–27. Jézus és édesanyja


25Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. 26Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: »Asszony, íme, a te fiad!« 27Azután azt mondta a tanítványnak: »Íme, a te anyád!« És attól az órától magához vette őt a tanítvány.

A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepének másnapján a liturgia a Fájdalmas Szűzanyára emlékezik. Igaz, hogy viszonylag újabb keletű ünnepről van szó, gyökerei azonban a Kálváriáig nyúlnak vissza, addig a nagypéntekig, amikor csak néhányan, köztük Mária, Jézus édesanyja maradtak a megfeszített mellett. János evangéliuma néhány sorban elbeszéli Mária jelenlétének nem mindennapi misztériumát. A Szűzanya szívét mélységes fájdalom járta át, miközben ottmaradt fia mellett, és új küldetést kapott tőle. Lehet, hogy azokban az órákban Mária visszagondolt Simeonnal való találkozására, s megértette az idős ember hozzá intézett szavainak mély értelmét: „Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak – a te lelkedet is tőr járja át –, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai.” (Lk 2,33–35). Mondhatnánk úgy is, hogy az „óra”, amelyre Jézus várt, édesanyja „órája” is volt egyben. Nem lehet a Fiút anyjától elválasztani, sem a fájdalmas szenvedésben, sem a feltámadásban. Kétségtelen, hogy Jézus szenvedéstörténetét az erőszak és az árulás fémjelzi. De nem csak ez. A szenvedéstörténet egyben az újjászülető élet éneke is. A kereszt magasából Jézus nem kér vigasztalást saját maga számára, ahogyan mi tennénk. Inkább a kereszt tövében állók kicsiny csoportjával foglalkozik, az édesanyjával, és ifjú tanítványával, akit szeretett. A tanítvány arca a mi arcunkat tükrözi, mindegyikünkét. Jézus pedig mindannyiunkat rábíz az édesanyjára, Máriára, az egyházra, a hívők közösségére. És viszont: Máriát rábízza mindannyiunkra. Nem hagy magunkra egy olyan társadalomban, amely gyakran mostohaként bánik gyermekeivel. Jézus arra kéri Máriát, hogy legyen az édesanyánk. Feladatot ad neki, küldetést, azt, hogy legyen mindenki édesanyja. A régiek azt tartották, hogy Máriáról, erről az Anyáról soha nem lehet eleget mondani. Bizonyos értelemben ez nagyon is igaz: Mária az első a hívők közt, az első, akinek olyan szíve van, mint a Fiúnak. A Fájdalmas Szűzanya sok ábrázolása, amelyek annyifelé megjelennek a hívők szent helyein, nem csak azt mutatja, hogy mindenkinek szüksége van édesanyára, hanem mindenekelőtt azt, hogy megtaláltuk, de még inkább ajándékul kaptuk ezt az anyát. A mi feladatunk, hogy befogadjuk és magunkkal vigyük. Amit az evangélista a fiatal tanítványról ír, az egyben ránk is igaz: „Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány”. Csak rövid kis epizódról van szó, mégis ez az élet első győzelme a halál felett. Bizony, az a testvériség, amely az édesanya és a tanítvány közt akkor megszületik, nem más, mint a kereszt első gyümölcse. Miközben ugyanis látszólag mindennek vége, az igazság és az evangélium ellenségei diadaléneket harsognak, a legyőzött hangjából új barátság születik, szolidaritás a fiatal tanítvány és az idős édesanya között. Ez a feltámadás első jele, vagy ha úgy tetszik, Jézus halálának első gyümölcse. A kereszten vereséget szenvedett az önszeretet, és új barátság született: új, kis család, melyet nem a test és a vér köteléke tartott össze, hanem a megfeszített Úr iránti szeretet.
Imádság a békéért