Jer 20, 7–9; Zsolt 62; Róm 12, 1–2; Mt 16, 21–27
A
mai vasárnap evangéliumát valószínűleg a legtöbben közülünk nyári
szabadságuk alatt hallgatják. Pihenőre természetesen szükség van ahhoz,
hogy azután nagyobb erővel vethessük bele magunkat újra a hétköznapokba.
Jézus azonban életének egy döntő pillanatához érkezett. Újra
egyértelműen meg kellett határoznia, hogy hogyan tovább: „Ettől kezdve
Jézus jelezni kezdte tanítványainak: Jeruzsálembe kell mennie” – írja
Máté. Itt adja hírül először, hogy szenvedni fog, megölik, de azt is
megjósolja, hogy fel fog támadni. A tanítványok azonban, ahogyan az
gyakran előfordul, felibe-harmadába értik meg a mester szavait, csak azt
hallják meg, amit meg akarnak hallani. Péter erőt vesz magán, és
megfeddi a mestert. Minden bizonnyal őszintén teszi, de az őszinteség
kevés, ahogy kevés a jó lelkiismeret is. Az Úr szeretete ennél jóval
tovább megy. Radikális, mindenre kiterjedő szeretet. Péter azonban nem
érti meg. Az Úr szavai az apostolokra is vonatkoznak: „Hiszen az én
gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok”
(Iz 55, 8). Nem természetes és magától értetődő dolog követni az Úr
Jézust; hogy megtehessük, ahhoz szívünknek és elménknek nyitottnak kell
lennie az ő szavaira, az ő életére, az ő érzéseire.
Jézus
nem térhetett le az útjáról, és miközben Péterrel beszélt, elfordult,
írja Máté, már nem nézett Péter szemébe, ahogy árulása éjjelén, hátat
fordít neki, mintha ezzel akarná jelezni a köztük lévő távolságot, s
megfeddi: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz”. Nyilvános működése
kezdetén a pusztában egyébiránt a sátánnak ugyanaz volt a szándéka, mint
Péternek, vagyis hogy eltérítse Jézust az útról, amit követnie kell,
eltávolítsa őt az Atyának való engedelmességtől. Ez a tanítványok útja
is, az egyetlen út, más választási lehetőség nincsen. Jézus nyíltan
megmondja mindenkinek: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye
keresztjét és kövessen”. Szavai keményen csengenek fülünkben, de csak
ezek a szavak szabadíthatnak meg minket szokásaink, hagyományaink,
lustaságunk fogságából. Az Úrnak ezek a szavai azonban nem az
áldozathozatalra és a szenvedésre buzdítanak. Csakis akkor érthetjük meg
őket, ha követjük Jézust, és szenvedélyesen szeretjük őt. Ahogyan
Jeremiás próféta írja: „Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj.
Erősebb voltál nálam és legyőztél.” A rászedés, a csábítás ott van Jézus
szavainak gyökerénél. Akit elcsábítottak, az kilép saját magából,
minden szeretetét arra árasztja, akit szeret, érte él, érte cselekszik,
rá gondol. Szeretetből elképzelhetetlen áldozatokra képes.
Ezt
jelenti Jézus követése az evangéliumban. Ha megnézzük a saját hitünket,
el kell ismernünk, hogy gyakran milyen sápadt, halovány, ízetlen. Ezért
nem hoz nekünk örömet, és elhanyagoltsága, lompossága miatt nem lehet
vonzó a nem hívők számára sem. Mégis ez az üdvösség útja. S ez az út
nagyon más, mint a világ útja, ahol mindenki csak a saját üdvösségét
keresi bármi áron, és nem törődik a többi emberrel. Ezért hangoztatja
Jézus: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti”. Aki egyedül akarja
megmenteni önmagát, elvész; nem ízleli meg a barátság és a testvériség
örömét. S megnyerheti akár az egész világot, mégis elégedetlen lesz. A
boldogság nem a birtoklásban áll, hanem abban, hogy olyan emberekké
lehetünk, akiknek a szívét és elméjét megújította az evangélium.
Hogyan
veszítheti el az ember a lelkét? Úgy, ha önmagunk és a dolgok
rabszolgájává válunk, alávetjük magunkat nyereségvágyunknak, és
belehullunk a fogyasztás örvényébe. Hányszor áldozzuk fel napjainkat,
jövőnket a felszínességnek ezeken az oltárain, anélkül hogy
belekóstolnánk az életbe, s így aztán igazán feláldozva azt! Ezért
figyelmesen meg kell hallgatnunk, amire Pál emlékeztet bennünket: „Ne
hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok
át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves
előtte és mi a tökéletes.” Néhány nap múlva sok szempontból visszatérünk
a megszokott életritmusunkhoz. Az evangéliumi szavak kétségkívül
igényes szavak, sokat várnak el tőlünk, bennük lüktet Jézus szándéka,
hogy elcsábítson minket, s a maga teljességében megízleltesse velünk
életét és szeretetét. Napjaink pedig megváltoznak, mert megtelnek
szeretettel.
Imádság az Úr napján
