Kiv 32,7–14 – Mózes közbenjárása
7Így szólt ekkor az Úr Mózeshez: »Menj le hamar, mert vétkezett néped, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről! 8Hamar letértek arról az útról, amelyet mutattál nekik: öntött borjút készítettek maguknak, imádták azt, áldozatokat mutattak be neki, és azt mondták: ‘Ezek a te isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről!’« 9Aztán így szólt az Úr Mózeshez: »Látom már, hogy keménynyakú nép ez! 10Hagyj engem, hadd izzék fel haragom ellenük, hogy eltöröljem őket, és téged tegyelek nagy nemzetté!«
11Mózes erre így kezdte kérlelni az Urat, az ő Istenét: »Miért gerjedne fel, Uram, haragod néped ellen, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről, nagy erővel és hatalmas kézzel? 12Kérlek, ne mondhassák az egyiptomiak: ‘Álnokul kivitte őket, hogy megölje mindnyájukat a hegyekben, és eltörölje őket a földről.’ Szűnjék meg haragod, és légy kegyelmes néped gonoszságával szemben! 13Emlékezzél meg Ábrahámról, Izsákról és Izraelről, a te szolgáidról, akiknek megesküdtél önmagadra: ‘Megsokasítom utódaitokat, mint az ég csillagait, és ezt az egész földet, amelyről szóltam, utódaitoknak adom, s birtokolni fogjátok azt örökké!’« 14Megengesztelődött erre az Úr, és nem tette meg azt a rosszat, amelyet népe ellen mondott.
11Mózes erre így kezdte kérlelni az Urat, az ő Istenét: »Miért gerjedne fel, Uram, haragod néped ellen, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről, nagy erővel és hatalmas kézzel? 12Kérlek, ne mondhassák az egyiptomiak: ‘Álnokul kivitte őket, hogy megölje mindnyájukat a hegyekben, és eltörölje őket a földről.’ Szűnjék meg haragod, és légy kegyelmes néped gonoszságával szemben! 13Emlékezzél meg Ábrahámról, Izsákról és Izraelről, a te szolgáidról, akiknek megesküdtél önmagadra: ‘Megsokasítom utódaitokat, mint az ég csillagait, és ezt az egész földet, amelyről szóltam, utódaitoknak adom, s birtokolni fogjátok azt örökké!’« 14Megengesztelődött erre az Úr, és nem tette meg azt a rosszat, amelyet népe ellen mondott.
A
sivatagban, ahogy az élet nehéz pillanataiban, az ember könnyen gondolja, hogy
Isten távol van tőle. Ösztönösen úgy reagálunk, ahogy Izrael népe: saját istent
készítünk magunkat, aki vezet minket és kielégíti szükségleteinket. Döbbenetes,
amit Izrael mond az aranyborjú előtt: „Izrael, ezek a te isteneid, akik
kihoztak téged Egyiptomból.” A szolgaságból való szabadulást egy olyan
bálványnak tulajdonítják, amelyet a saját kezükkel készítettek! Azt
gondolhatnánk, hogy ez hihetetlen. Pedig amikor az ember nem emlékszik arra,
amit az Úr tett az életében, akkor minden a saját maga művének látszik. Csak
akkor találhatjuk meg az igazi választ az élet nehézségeire, ha emlékszünk
arra, mit tett Isten az életünkben. Ha csak önmagunkra koncentrálunk, könnyen
keményfejűvé válhatunk. Szükség van ilyenkor egy testvér közbenjárására,
amilyen Mózes volt, hogy ő forduljon értünk az Úrhoz. Ezt a szeretetszolgálatot
gyakorolja az Egyház és a közösségeink, amikor egymásért imádkozunk. Az egész
Egyházért, az egész közösségért mondott imádsággal igazi papi szolgálatot
teljesítünk. A közös imádság fölszáll az Úrhoz, elér a szívéhez, egészen addig,
hogy visszavonja ítéletét, ahogyan ebben az esetben is történt: „Visszavonta a
csapást, amellyel népét megfenyegette.” Az imádság különleges erő a hívő ember
kezében, ahogy Jézus is többször emlékeztette erre tanítványait: „Azt is mondom
nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik,
megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a
nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19–20)
Imádság az Egyházért
