Ter 12,1–4; Zsolt 33(32); 2Tim 1,8–10;
Mt 17,1–9
A
színeváltozás evangéliuma elmondja, mi történik minden vasárnap az Eucharisztia
liturgiájában. Hat hétköznap után Jézus összegyűjt, és félrehív minket egy
„magas” helyre. Szükségünk van rá, hogy fölemelkedjünk egy kicsit, de nem
azért, hogy elmeneküljünk, kivonuljunk, és aztán minden a régiben maradjon. A
liturgiában egy másfajta élet- és viselkedésmódot, másfajta érzékelést
szemlélünk. Miközben az égi dolgokra tekintünk, részesei leszünk ezeknek a
dolgoknak, és belülről átalakulunk. Azzá válunk, amit látunk. A hegyre nem
egyedül, saját kezdeményezésünkből mentünk föl. Az Úr hívott és vezetett
minket: Jézus „magával vitte” a három tanítványt, írja az evangélista. Valóban
örök vágya, hogy magával vigye tanítványait. János evangéliumában ez a vágy
imádsággá válik: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek
velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet” (Jn 17,24). Éppen ez történik a
Tábor-hegyen: „Színében elváltozott előttük, arca ragyogott, mint a nap, ruhája
fehéren tündökölt, mint a napfény” – számol be az evangélista. Pétert magával
ragadja ez a ragyogás, és azt mondja, hogy állít három sátrat.
Egyértelműen
az a vágya, hogy ott maradjon, Jézus, Mózes és Illés társaságában. Ám
félbeszakítja egy hang – ez a történet csúcspontja –, egy szintén fénylő
felhőből, ami mindannyiukat beborítja: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem
telik, őt hallgassátok!” A felhőből, amely a Szentírást övezi, hozzánk is eljut
az Úr szava, ahogy Péterhez, Jakabhoz és Jánoshoz: Hallgassátok az
evangéliumot! Ez a legdrágább, legragyogóbb, legvilágosabb szó, amit az Úr
nekünk ajándékozott. Péter megérti, hogy Jézus, aki előtte áll, sokkal több, mint
amit addig a pillanatig megértettek belőle. Jézus, akivel már egy ideje együtt
jártak, és akit talán csodáltak a nagyszerűségéért, sokkal több annál, mint
aminek gondolták. Igen, az Úrral a szeretet nem egy varázslatos pillanat
csupán, hanem találkozás, egy arc, egy ember, aki velünk tart. A legemberibb
arc, amit az evangéliumot hallva megsejtünk. A teste, amit hagy megtörni, hogy
táplálja a szívünket. Gyenge, valódi emberi arc, amit a szegényekben
szemlélünk. Valóban jó nekünk, hogy élvezhetjük ezt a fényt. Öröm, hogy a
testvérek együtt vannak. Öröm, hogy a fiatalok és az idősek, az egészségesek és
a betegek ugyanazt a szeretetet élvezhetik. Öröm, mert senki sem sajátíthatja
ki.
A
szent liturgia szép, mert Isten szeretetének tündöklő ereje ragyog át rajta.
Jézus azt mondja a tanítványoknak, akiket kicsinységük a földre taszított:
„Keljetek föl, és ne féljetek!” Az élet ugyanis szép lehet, megtelhet
értelemmel, világíthat, mint azé az emberé, aki szeret. Ne féljünk: a
barátunknak, Jézusnak az arca, aki átalakítja a szíveket és a világot, velünk
marad. Nézzük őt! Ismerjük föl! Hallgassuk! Változtatni az életünkön azt
jelenti, hogy őt hallgatjuk, nem saját érveinket és megszokásainkat. Ő legyőzte
a halált, és felragyogtatta az életet. Olyan jó az ő arcát szemlélni! Ez Isten
szépsége, annak az embernek a szépsége, akit szeretnek és aki szeret. A
szeretett élet pedig feltámad.
Imádság az Úr napján
