1Sám 16,1.4.6–7.10–13; Zsolt 23 (22); Ef
5,8–14; Jn 9,1–41
Ez a Laetare-vasárnap (az
örvendezés vasárnapja), nevét a szentmise kezdőénekének első szaváról kapta. A
liturgia arra hív, hogy törjük meg a nagyböjti idő szigorúságát. A bűnbánati
időt jelző lila szín átadja helyét a rózsaszínnek, mert szívünk örvendezhet ma,
mintha kicsit előre megízlelhetnénk a feltámadás örömét. A vakon
született, és immár látó ember öröme az az öröm, amit a liturgia kér tőlünk is.
Ez az ember születésétől fogva vak volt, ott ült az út szélén és koldult, erre
a sorsra volt kárhoztatva. Az volt a boldogság számára, ha valaki megállt, és
egy pénzérmét dobott oda neki. Amint meglátja ezt a vak embert, Jézus megáll. A
tanítványok rögtön megkérdezik: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy
vakon született?” A tanítványok számára ez az ember csupán egy megvitatásra
érdemes eset. Jézus azonban a szív tekintetével néz rá. Szűkszavúan válaszol: „Sem
ő nem vétkezett, sem a szülei.” Megmutatja, hogyan néz Isten arra a vak
emberre. Jézus ránéz, megrendül, mellélép, és megérinti. Átgondolt, nem légből
kapott gesztussal érinti meg, és nagyon konkrét gesztussal: vesz a porból,
nyálával megnedvesíti és a szemére keni. Ugyanaz a kéz ez, mint Isten keze, aki
a teremtéskor megformálta az embert, és aki ma is folyamatosan újrateremti. Azt
a hamut, azt a port szereti az Isten. Sőt, éppen emiatt rendül meg az Úr, ez
ösztönzi arra, hogy fölénk hajoljon. Amikor pedig Jézus arra kérte, hogy menjen,
és mosakodjon meg a Siloé tavában, akkor tétovázás nélkül engedelmeskedett,
elment a tóhoz, hogy megmosakodjon. Az evangélista nagyon gyorsan
összefoglalja, ami történt: „Elment, megmosdott, s amikor visszatért, már
látott.” A csoda nem egy mágikus gesztus volt: Jézus kezének gyengéd érintése
által történt meg, és azáltal, hogy a vak ember engedelmeskedett a szónak, amit
hozzá intézett.
Ennek
a gyógyulásnak a folyamata útmutatás számunkra is. Mi is gyakran vakok vagyunk,
nem születésünktől fogva, hanem mert hozzászoktunk, hogy csak saját magunkat
lássuk, megrögzötten önmagunkat szemléljük, beletörődve egy olyan világba, amit
látszólag lehetetlen megváltoztatni. Ebben a részben az evangélista hétszer
ismétli azt a kifejezést, hogy „megnyílik a szeme”. Nem véletlen ez a sok
ismétlés, talán arra utal, milyen könnyen vissza lehet esni a vakságba. Ez a
bibliai szakasz arra tanít, hogy a gyógyulás egy út, aminek nincs vége, és ami
kitartást kér tőlünk. Ez történt azzal a vak emberrel is, miután meggyógyult.
Az emberek, akik látták, nem ismerték föl. A világ szemében lehetetlen
megváltozni, lehetetlen mássá lenni, mint amilyenek vagyunk. A farizeusokat
egyenesen dühíti ez a változás. Nem tudnak örülni azzal, akit öröm ért, mert
nem tudnak sírni azzal, aki sír, és nem tudnak megrendülni azzal az emberrel,
akit fájdalom ér. Ehelyett dühösek lesznek. Jézus újra találkozik a vak
emberrel. Találkozik vele, rátalál, mintha azt akarná ezzel mondani az
evangélista, hogy Jézus nem hagyja el az embert, megtalálja. Nem elég, ha
egyszer megérint, nem elég egyszer meghallgatni és engedelmeskedni neki. Amikor
az Úr találkozik velünk – ahogyan azzal a vak emberrel találkozott –, új
kérdéseket tesz föl, új feladatokat ad. Azt kéri, hogy szeressünk, hogy
növekedjünk a követésében. Ezt kérdezi tőle: „Hiszel az Emberfiában?” Jézus
barátot keres, tanítványt, akit szeret, társat, akivel megváltoztathatja a világot.
A vak ember így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Ez a nagyböjt
kérdése: ismerjük meg jobban Jézust, nézzük többet az arcát, engedjük, hogy
jobban megérintsen a szeretete. Az evangéliumból azt halljuk: „Ő beszél veled.”
Imádság az Úr
napján
