Március 15., nagyböjt 3. vasárnapja



Kiv 17,3–7; Zsolt 95(94); Róm 5,1–2.5–8; Jn 4,5–42

 
A nagyböjt harmadik vasárnapja Szikarba vezet minket, az ősi Szichembe, ahol Ábrahám is megfordult, és amit Jákob megvásárolt fiának, Józsefnek. Jézus idejében Szamariához tartozott, Izrael számára ellenséges terület volt. A kút különösen értékes hely volt a vize miatt. És ahogyan régen a közkutaknál szokás volt, a találkozások helye is lett. Azon a napon délben is egy találkozás történt ott. Jézus megszomjazott, és leült a kút mellé. Amikor látta, hogy odajön egy asszony, azt kérte tőle: „Adj innom!” Jézus az, aki megszólítja, ahogyan a szegények teszik, és inni kér. Még nem mondta el a beszédét az utolsó ítéletről, de valóságban már megtörtént: „Szomjas voltam, és adtatok innom.”
Amikor odalépünk Isten szavának kútjához, akkor mi is ott találjuk Jézust, aki vár ránk, és azt kéri tőlünk: „Adj innom!” Valójában a szívünket, a szeretetünket, a ragaszkodásunkat akarja. Azzal a kérdéssel barátságot kér, azt kéri, hogy erős kapcsolatot alakítsunk ki vele. Az asszonyhoz hasonlóan mi is visszautasíthatjuk ezt a kérést, hogy barátságba lépjünk vele, a társai legyünk. Félelemmel tölthet el minket a lehetőség, hogy ilyen erőteljes és igényes módon kapcsolódjunk hozzá. Könnyebb megoldás, ha megmaradunk a lustaságunknál, kis érzelmeinknél, kicsiny céljainknál. Jézus pedig be akar vonni minket a nagy szeretettervébe, és meg akar szabadítani azoktól a kicsi, de erős kötelékektől, melyek bezárnak minket szűk látóhatárunkba. Jézus szerette azt az asszonyt, még amikor messze volt, az asszony azonban nem vette észre ezt. Keménnyé vált, meg kellett védenie magát, agresszívan kellett válaszolnia, hogy ne érhesse csalódás és kudarc.
Egész hite abba a korsóba volt zárva, és a mindennapi fáradozásaiba. Nem hitt már semmiben, hozzászokott az élet keménységéhez, a szavak már nem számítottak. Nem hiányzott viszont belőle a ravaszság. Amikor Jézus arról a vízről beszélt, amitől nem szomjazik meg többé, amiért nem kell elmenni a kúthoz, azonnal elkezdte keresni a maga hasznát. Úgy is mondhatjuk, hogy hasznot akart húzni belőle, kapni akart valamit az evangéliumból, de közben ugyanaz akart maradni, aki volt. A Jézussal való találkozás azonban személyes. És Jézus segített neki abban, hogy önmagára találjon, nem támadott rá, nem alázta meg zavarba ejtő megjegyzésekkel bűneire, a számos szerelmére és csalódására vonatkozóan. Megértette őt. Éppen ez döbbenti meg az asszonyt: valaki megérti, ismeri olyannak, amilyen, és szereti. Vízért jött, és az élet forrásává vált. Az asszony története a mi történetünk is, ha engedjük, hogy segítsen minket az Úr. Az asszony otthagyta a korsóját – vannak, akik úgy fordítják, engedte, hogy leessen, mintha a múlttal való szakítását jelképezné –, és sietve elindult, nem haza, nem is a szomszédba, hanem bejárta az egész falut. És mindenkinek – kivétel nélkül mindenkinek, azoknak is, akik szigorúan megítélték – elmesélte ezt a különleges találkozást, amely Jákob kútjánál történt vele. Az Egyház olyan – mondta XXIII. János pápa –, mint egy falusi kút: mindenki odamehet hozzá, hogy merítsen a szeretet és a vigasztalás vizéből. Legyen így számunkra, akiket – bár bűnösök vagyunk – szeret az Úr, aki elénk jön a szegényekben, szava melegével, erejével oltja a szomjunkat, kenyerével táplálja éhségünket.
Imádság az Úr napján