A
nagyböjt harmadik vasárnapja Szikarba vezet minket, az ősi Szichembe, ahol
Ábrahám is megfordult, és amit Jákob megvásárolt fiának, Józsefnek. Jézus
idejében Szamariához tartozott, Izrael számára ellenséges terület volt. A kút
különösen értékes hely volt a vize miatt. És ahogyan régen a közkutaknál szokás
volt, a találkozások helye is lett. Azon a napon délben is egy találkozás
történt ott. Jézus megszomjazott, és leült a kút mellé. Amikor látta, hogy
odajön egy asszony, azt kérte tőle: „Adj innom!” Jézus az, aki megszólítja,
ahogyan a szegények teszik, és inni kér. Még nem mondta el a beszédét az utolsó
ítéletről, de valóságban már megtörtént: „Szomjas voltam, és adtatok innom.”
Amikor
odalépünk Isten szavának kútjához, akkor mi is ott találjuk Jézust, aki vár
ránk, és azt kéri tőlünk: „Adj innom!” Valójában a szívünket, a szeretetünket,
a ragaszkodásunkat akarja. Azzal a kérdéssel barátságot kér, azt kéri, hogy
erős kapcsolatot alakítsunk ki vele. Az asszonyhoz hasonlóan mi is
visszautasíthatjuk ezt a kérést, hogy barátságba lépjünk vele, a társai
legyünk. Félelemmel tölthet el minket a lehetőség, hogy ilyen erőteljes és
igényes módon kapcsolódjunk hozzá. Könnyebb megoldás, ha megmaradunk a
lustaságunknál, kis érzelmeinknél, kicsiny céljainknál. Jézus pedig be akar
vonni minket a nagy szeretettervébe, és meg akar szabadítani azoktól a kicsi,
de erős kötelékektől, melyek bezárnak minket szűk látóhatárunkba. Jézus
szerette azt az asszonyt, még amikor messze volt, az asszony azonban nem vette
észre ezt. Keménnyé vált, meg kellett védenie magát, agresszívan kellett
válaszolnia, hogy ne érhesse csalódás és kudarc.
Egész
hite abba a korsóba volt zárva, és a mindennapi fáradozásaiba. Nem hitt már
semmiben, hozzászokott az élet keménységéhez, a szavak már nem számítottak. Nem
hiányzott viszont belőle a ravaszság. Amikor Jézus arról a vízről beszélt,
amitől nem szomjazik meg többé, amiért nem kell elmenni a kúthoz, azonnal
elkezdte keresni a maga hasznát. Úgy is mondhatjuk, hogy hasznot akart húzni
belőle, kapni akart valamit az evangéliumból, de közben ugyanaz akart maradni,
aki volt. A Jézussal való találkozás azonban személyes. És Jézus segített neki
abban, hogy önmagára találjon, nem támadott rá, nem alázta meg zavarba ejtő
megjegyzésekkel bűneire, a számos szerelmére és csalódására vonatkozóan. Megértette
őt. Éppen ez döbbenti meg az asszonyt: valaki megérti, ismeri olyannak, amilyen,
és szereti. Vízért jött, és az élet forrásává vált. Az asszony története a mi
történetünk is, ha engedjük, hogy segítsen minket az Úr. Az asszony otthagyta a
korsóját – vannak, akik úgy fordítják, engedte, hogy leessen, mintha a múlttal
való szakítását jelképezné –, és sietve elindult, nem haza, nem is a
szomszédba, hanem bejárta az egész falut. És mindenkinek – kivétel nélkül
mindenkinek, azoknak is, akik szigorúan megítélték – elmesélte ezt a különleges
találkozást, amely Jákob kútjánál történt vele. Az Egyház olyan – mondta XXIII.
János pápa –, mint egy falusi kút: mindenki odamehet hozzá, hogy merítsen a
szeretet és a vigasztalás vizéből. Legyen így számunkra, akiket – bár bűnösök
vagyunk – szeret az Úr, aki elénk jön a szegényekben, szava melegével, erejével
oltja a szomjunkat, kenyerével táplálja éhségünket.
Imádság az Úr napján
