Ter 2,7–9;3,1–7; Zsolt 51 (50); Róm
5,12–19; Mt 4,1–11
A
hamvazószerdán kapott hamu emlékeztetett minket arra, ami vagyunk:
büszkeségünk, magabiztosságunk, hatalomvágyunk, szerepelni akarásunk,
önmagunkért való fáradozásunk csak por. Amikor Ábrahám közbenjárt Szodomáért,
azt mondta az Úrnak: „Vettem magamnak a bátorságot, hogy beszéljek Urammal,
pedig csak por és hamu vagyok.” Abból a porból egy imádság fakadt, hogy
megmentse a várost. Az Úr lehajolt Ábrahámhoz, és meghallgatta imáját. Különbözik
ettől a másik történet, amelyet a Teremtés könyvének eleje beszél el Ádámról és
Éváról. Isten egy kertbe helyezte őket, amit ő maga ültetett, hogy örömben és
békében éljenek. De ők megfeledkeztek róla, hogy gyöngék, mint a por, és inkább
hallgattak a kísértő kígyóra, aki arra sarkallta őket, hogy foglalják el
magának Istennek a helyét. Szívük megtelt gőggel, és nem engedelmeskedtek
Istennek. Így aztán ott találták magukat a kerten kívül, magukra maradtak,
mezítelenül és tele félelemmel.
Ez
a régi történet nem csak a világ keletkezésének idejére vonatkozik: banális és
szomorú története az embernek, amikor úgy dönt, hogy büszkesége és
önelégültsége hangját követi, megfeledkezik Isten jelenlétéről és szaváról. És
ennek mindig az a következménye, hogy mezítelen lesz, ott marad, megfosztva a szeretettől,
a barátságtól, magától az élet értelmétől. A kert, amit Isten ültetett, élettől
és szeretettől megfosztott pusztasággá válik. Ám az Úr nem hagyja el népét,
sőt, még a pusztába is utánamegy. Ezt hirdeti ma az evangélium. Jézus elment a
pusztába, és negyven napon át ott maradt. Nem magától döntött így: „a Lélek a
pusztába vitte”, az a Lélek, akit megkeresztelkedése pillanatában megkapott.
Jézus nem azért jött, hogy saját akaratát teljesítse be, hanem hogy az Atya
akaratát. Szükség volt Jézus engedelmességére ahhoz, hogy az emberi történelem,
amire Ádám engedetlensége rányomta a bélyegét, más irányt vegyen. Jézus, aki
engedelmes volt az Atya iránt, mellénk áll, és azt kéri, kísérjük el ebben a
negyven napban.
A
három kísértés, amiről az evangélista beszél, azt mutatja, milyen kitartóan
akarja csapdába csalni Jézust a kísértő, és milyen elengedhetetlenül szükség
van rá, hogy az ember fölvegye ellene a harcot. Az evangélista azt írja, hogy
az ördög akkor lépett oda Jézushoz, amikor a negyvennapos böjtölés végén ereje
kimerült. Arra akarja rávenni, hogy változtassa a köveket kenyérré. Jézusnak minden
oka meglett volna rá, hogy engedjen. Nem kell előbb magunkra gondolni, mielőtt
másokra gondolnánk? De Jézus – aki meg fogja szaporítani a kenyeret ötezer ember
számára – nem arra gondol, hogy ő jóllakjon. A kísértőnek a hívő ember egyetlen
igazi erejével válaszol, azzal az erővel, ami Isten szavából fakad. Egyedül ez
csillapítja a szív éhségét és győzi le a saját jólétünk keresését: „Nemcsak
kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából
származik” (Mt 4,4).
Jézus
aztán hagyja, hogy a templom párkányára állítsa az ördög: „Ha Isten Fia vagy –
mondta –, vesd le magad, hiszen írva van: Parancsot adott angyalainak, a
kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” Ez a kísértés: vágjunk neki
az életnek anélkül, hogy másokkal együtt járnánk az úton; a feltűnési vágy
kísértése, ami nem engedi, hogy magunkon kívül másokat is meglássunk. Az Úr nem
veszi le magáról annak a felelősségét, hogy a testvérekkel együtt munkálkodjon.
A
kísértő folytatja: miután fölvitte Jézust egy hegyre, és megmutatta neki „a
világ minden országát és dicsőségüket”, azt mondja, „ezt mind neked adom”. A
hatalom, a dolgok birtoklásának kísértése ez. Jézus kinyilvánítja szabadságát,
kijelenti, hogy csakis Isten előtt borul le: „Meg van írva: Uradat, Istenedet
imádd, s csak neki szolgálj!” Ezzel ellentétben az emberek hányszor halmoznak föl
dolgokat, azt gondolva, hogy majd használják őket, közben pedig a rabszolgáikká
válnak. Ezzel végül lerombolják az életüket, és másokét is, különösen a leggyöngébbekét.
A világnak ebben a pusztaságában Jézus azért jön, hogy újra visszaállítsa
Istennek és az ő szeretettel teli országának az uralmát. A gonoszt az
evangéliummal lehet legyőzni, amit szüntelenül magunk és a világ elé állítunk.
Ma is, ha úgy éljük meg ezt az időt, ahogyan Jézus élte meg azt a negyven
napot, akkor a puszta újra benépesül emberekkel, akik, mint az angyalok, közel
lépnek a gyengékhez és a szegényekhez, és szolgálják őket. Ez alkalmas idő
arra, hogy az Úr mellett álljunk, kövessük a gonosz elleni harcában, és a
vigasztalás és a szeretet kertjévé alakítsuk át ezzel a pusztaságot.
Imádság az Úr napján
