A szegények ünnepe; emlékezzünk a Santa Maria in Trastevere bazilika felszentelésére: ebben a templomban imádkozik minden este a Sant’Egidio közösség
Péld 31,10–13.19–20. 30–31; Zsolt 127 (126); 1Tesz 5, 1–6; Mt 25,14–30
„Menj be urad örömébe!” – mondja az az ember, aki szolgáira bízta gazdagságát. Ez a mondat Isten országát írja le. Isten országa azt jelenti, részt venni Isten örömében, annak az Úrnak az örömében, aki az ő örömét, a teljes örömet akarta adni a tanítványainak. Mi nagy nehezen tudunk csak olykor részt venni mások örömében. Mivel ragaszkodunk saját világunkhoz, azt hisszük, az öröm túlságosan bensőséges dolog ahhoz, hogy az ember megossza másokkal. Pedig Jézus éppen azt tanítja, hogy az igazi öröm az, amit megosztunk, az örömöt nem tudjuk megélni egyedül. És még nagyobb, még igazabb az öröm, ha olyanokkal osztjuk meg, akiknek kevés örömük van az életben: a szegényekkel. Ezen a napon a szegények világnapját ünnepeljük, amit Ferenc pápa vezetett be, hogy ne feledjük: a szegények, ahogyan Isten szava is, az Egyház életének középpontjában vannak. Nagy és szép jel, arra emlékeztet minket, hogy ajándék a szegényekkel való barátság, mely kísér minket és segít megérteni az életet. A talentumokról szóló példabeszéd ezért az egész életről ad magyarázatot. Mindannyiunkat megkísérthet annak a szolgának a gesztusa, akit az evangélium mihasznának és lustának nevez. Mi talán óvatosnak vagy realistának mondanánk, ha valaki elássa talentumát, elrejti az életét, mert azt hiszi, akkor békére és biztonságra talál.
Ha meg akarjuk érteni a példabeszéd értelmét, a gazda szemével kell látnunk. Nagy örömet akar megélni, mindenben, abban a kicsiben is, ami minden egyes ember élete, ezért ránk bízza (vagyis megosztja velünk) már most mindazt, amije van, a gazdagságát. Egy talentum nagyon nagy gazdagság (50 kilogramm arany). Nem kockázatos ilyen nagy gazdagságot szolgákra bízni? Valójában a gazda nem egyszerű alkalmazottaknak tekinti őket, hanem munkatársainak, barátainak, akik vele együtt felelősek a vagyonáért: nem hívlak többé szolgának, hanem barátaimnak nevezlek, mondta Jézus, és azt szeretné, hogy vegyünk részt mi is az örömében. Az öröm kiindulópontja az ajándék. Ajándék, amit nem szabad elpazarolni, elfelejteni vagy lebecsülni, hanem hálásan el kell fogadni. A mihaszna szolga nem kezdeményez, inkább elrejti a talentumot, vagyis az életét. Fél, hogy a gazda kemény ember, aki ott is arat, ahol nem vetett, ott is gyűjt, ahol nem szórt. Míg a többiek számára a talentum a bizalom jele volt, számára csak terhet jelentett. A keménység, amit a gazdában lát, valójában a szíve keménysége: nem bízik, és félti magát, vagyis mindentől és mindenkitől fél, és így már nem tud szeretni. Milyen könnyen elássuk magunkat, elrejtőzünk, attól való félelmünkben, hogy elveszítünk valamit magunkból. Igen, aki nem kötelezi el magát, aki nem törődik másokkal, aki nem tesz jót, mert azt hiszi, nem éri meg, az elássa az élet és a szeretet ajándékát, amit kapott, a végén pedig mindent elveszít. „Mert annak, akinek van, még adnak, hogy bőven legyen neki; akinek meg nincs, attól még amije van is, elveszik” – ha az életet idő, erő, energia, szeretet formájában elajándékozzuk, nem elvész[SPd1] , hanem megsokszorozódik. Amit nem adunk oda, azt előbb-utóbb elveszítjük, és soha nem kapjuk vissza. Így pedig az életünk megsokszorozódik, gyengeségünk erővé válik, szegénységünk gazdagsággá változik, örömünk teljes lesz: „Jól van, te hűséges, derék szolga. Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe!”
Imádság az Úr napján
