Emlékezzünk
minden szentre, akiknek neve föl van írva a mennyben; velük együtt fordulunk az
Úrhoz, hogy ismerjen el minket gyermekeinek
Jel 7,2–4.9–14;
Zsolt 23 (22); 1Jn 3,1–3; Mt 5,1–12
Mindenszentek
ünnepe van ezen a napon. A Jelenések könyvében mintha ezt szemlélnénk: „Ezután
akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni. Minden nemzetből,
törzsből, népből és nyelvből álltak a trón és a Bárány előtt, fehér ruhába
öltözve, kezükben pálmaág.” Minden népből, minden nemzetből érkező emberek,
mindenkinek más a története, a hovatartozása, de mindenki befogadta Isten
irgalmát, és kitartott az evangélium útján. Nagy, határtalanul nagy nép lakja
az Atya házát, ahova Jézus már elérkezett, hogy helyet készítsen mindenkinek.
Nem egy távoli, elérhetetlen világban lakik ez a nép, elszigetelve tőlünk. Az
ünnep segít megérteni, hogy az életszentség nem a halál után kezdődik, hanem
korábban, amikor a „familia Dei” tagjai, Isten családjának tagjai leszünk,
amikor elkülönülünk (a latin „sanctus” szó a „sancire” – elkülöníteni – szóból
származik), különválunk a végzettől, ami bűn és halál, és részesei leszünk Isten
szent népének. János apostol az első levelében emlékezteti a gyakran feledékeny
tanítványokat erre a különleges ajándékra, amit ingyenesen kaptak az Úrtól:
„Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak
minket, és azok is vagyunk… Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még
nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk.”
Mi
már Isten gyermekei vagyunk, mert befogadott a népébe, mert életet adott nekünk
ez az anya, aki továbbra is szeretettel és türelemmel hajol fölénk, hogy fölfelé,
az ég felé vigyen, az Úr előtt álló szent nép felé: az Egyház nap mint nap
kísér minket az irgalmasság útján, fáradhatatlanul összegyűjt a világ számos
helyén, tekintetünket az ég felé emeli, hogy már ma megízleljük azt, amik
holnap leszünk. Az életszentség nem privát út, nem az elért eredményeinkért,
személyes érdemeinkért járó kitüntetés, nem olyan út, melyen egyedül járunk.
Ha
a földön még zarándok Egyházat szemléljük, melynek sok gyermeke már a mennyben
van, akkor meglátjuk a nekünk ajándékozott testvéreink arcát, tekintetünk
találkozik azoknak a szegényeknek a tekintetével, akiket ránk bíz az Úr, hogy
testvérként szeressük és szolgáljuk őket. Igen, ez az anya (az Egyház) és a
szegények láthatóvá teszik itt, a földön annak a szent népnek az arcát, mely
már fölért a mennybe. Ebbe a látomásba illeszkedjenek bele a gondolataink, a
tetteink, a döntéseink, a terveink, mert ez Isten szent népe. Ha ezzel a néppel
járunk, akkor a szentség útján járunk. Nem az a szent, aki soha nem vétkezik.
Nem az a szent, aki igaznak hiszi magát. Szent az, aki a szeretetről
tanúskodik, az igazságosságért és a békéért cselekszik, irgalmas és megrendült
tekintettel néz a szegényekre és a gyengékre, és ezeket cselekedve mindig ott
van emellett az anya mellett. Szent az a bűnös is, aki letérdel az Úr elé, és
sír a bűnei miatt. Ezért lehetünk mindannyian szentek, valóban mindannyian. Mi,
bűnösök szentté leszünk, ha engedjük, hogy ez az anya szeressen bennünket.
Imádság a
szentekkel
