Jel 10,8–11 – János lenyeli a kis könyvtekercset
A Jelenések könyvének központi jelenetéhez érkeztünk. János, miközben látja az angyalt (a Messiást) kezében a „kis könyvtekerccsel”, egy hangot hall, amely utasítja őt, hogy lépjen oda, és vegye el kezéből a könyvet. Ugyanúgy cselekszik, mint a Bárány, amikor elvette a tekercset annak a kezéből, aki a trónon ül (Jel 5,7). Ám míg a Bárány a maga akaratából cselekedett, kinyilvánítva ily módon hatalmát, Jánosnak meg kellett várnia az utasítást: „Menj, vedd el a nyitott könyvet.” Mindig szükség van egy angyalra, aki megmutatja, mit és hogyan cselekedjünk. Mindannyiunknak szükségünk van rá, hogy meghívjanak, „vegyük el a könyvet”. Az üdvösség nem tőlünk ered, nem a mi igyekezetünkből vagy erőfeszítéseinkből, hanem az evangélium meghallgatásából. Mindig szükség van rá, hogy újra és újra meghallgassuk az angyalt. János ezután ezt hallja: „Nesze, nyeld le!” Az evangéliumot meg kell hallgatnunk, rendszeresen kell olvasnunk, ismételgetnünk, kívülről tudnunk, úgy kell olvasnunk és újraolvasnunk, látnunk és viszontlátnunk, ahogyan a legdrágább kincsünkkel tennénk. Mondhatnánk – a János által használt képet kölcsönözve –, nemcsak lenyelni kell, hanem meg is kell emészteni. Ettől a kis könyvtől függ a világ üdvössége és a sajátunk is. Ez a szó „édes, mint a méz”, pontosan azért, mert – ahogyan az egyházatyák mondják – „szerelmes levél, amit Isten nekünk írt”. De a szó keserűvé válik, amint eléri a zsigereket, behatol az életünkbe. Kiigazít, és utat mutat, nyeseget és épít, buzdít, és szemrehányást tesz. Keserűsége elengedhetetlen ahhoz, hogy eltávolodjunk az énközpontúságtól, és helyette felnőjünk Krisztushoz.
A Szent Kereszt imádsága
