Jel 20,1–21,2 – Krisztus ezeréves uralma
1És láték egy angyalt leszállani a mennyből, a kinél vala a mélységnek kulcsa, és egy nagy láncz a kezében. (Jel 9,1)
2És én János látám a szent várost, az új Jeruzsálemet, a mely az Istentől szálla alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony. (Jel 13,12; Gal 4,26; Zsid 11,10;12,22;13,14;2Kor 11,2; Eféz 5,25-27)
A vadállat és hadserege fölötti győzelem után hátravan még a sátán legyőzése. És János végre megláthatja őt, az ősi kísértőt, akit a mélybe taszítottak és bilincsbe vertek. Krisztus ereje a sátánra sújt le, nem az emberekre. Számára nincs már remény; de minden ember számára van. Sőt, az a vágy hajtotta az igét a földre, és indította a sátán elleni határozott fellépésre, hogy senki el ne vesszen. Még nem tartunk a végső megsemmisülésnél. A szerző ezer évről beszél, és ennek az időintervallumnak az értelmezése sok problémát vetett föl a történelem során. Természetesen a számnak szimbolikus jelentése van. A legáltalánosabb értelmezés szerint ez az ezer év az Egyház idejét jelenti, húsvéttól a mennyek országa végső kiteljesedéséig. Úgy is lehetne mondani, hogy ez „már” a győzelem, de „még nem” a győzelem teljessége. Ez alatt az idő alatt – ami az emberi történelem – a gonosz nem semmisült meg; meg van bilincselve, de még cselekvőképes. A gonosz fölötti győzelem nem egy pillanat műve, a Krisztus által támogatott igazak közösségének mindennapi harcán keresztül valósul meg. És elkezdődik az utolsó ítélet, amit Isten visz véghez. Fölsorakozik előtte az egész emberiség; mindenkit az égi könyvekbe írtak alapján ítélnek meg, mely könyvek felborítják a hazug földi szempontokat. Aki pedig a szeretet útját járta, hallja majd az irgalmasság cselekedeteit: „Szomjas voltam, és innom adtál”, és a többit. Minden szeretetből fakadó cselekedet, legyen az a legkisebb is, elegendő ahhoz, hogy nevünk belekerüljön az „élet könyvébe”.
A Szent Kereszt imádsága
