Jel 3,1–6 – Levél a szárdeszi egyháznak
1A szárdeszi egyház angyalának írd meg:
Így szól az, akié az Isten hét szelleme és a hét csillag: Ismerem cselekedeteidet, hogy van neved, hogy élsz, de halott vagy!
2Légy éber, és erősítsd meg a többieket, akik közel vannak a halálhoz, mert műveidet nem találom teljesnek Istenem előtt.
3Emlékezz
tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad, tartsd meg azt, és térj meg.
Ha pedig nem leszel éber, úgy érkezem hozzád, mint a tolvaj, és nem
fogod tudni, melyik órában jövök hozzád.
4De vannak néhányan nálad Szárdeszben, akik nem szennyezték be ruháikat, és velem fognak járni fehérben, mert megérdemlik.
5Aki győz, így fog fehér ruhába öltözni, és nem törlöm ki nevét az élet könyvéből, és megvallom nevét Atyám és angyalai előtt.
6Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak!
A Jelenések könyvének ebben a részében két levelet találunk; közülük az egyik a szárdeszi, a másik a laodiceai egyháznak írt levél. Krisztus úgy jelenik meg, mint aki Isten Lelke teljességének birtokában van, és kemény ítéletet mond: a szárdeszi csak látszategyház. Azzal ámítja magát, hogy él, de valójában közönybe és ridegségbe merülve haldoklik. Ha nincs szeretet, ha hiányzik az irgalmasság, akkor a keresztény közösség meghal. Nem a szervezettség, nem is a cselekedetek üdvözítenek, hanem csak a hit, mely arra vezet, hogy az ember teljesen és kizárólag az Úrra bízza magát. Az apostol felszólítja a közösséget, fogadja be Isten szavát, hogy az hétköznapi életének alapja legyen. Minden keresztény közösség arra kap meghívást, hogy ébredjen föl bénultságából, megújult erővel hallgassa az evangéliumot, és hirdesse a világnak. A hét levél közül az utolsó, ami a laodiceai egyháznak szól, bizonyos értelemben összefoglalja az összes előző levelet. Laodicea nagyon gazdag város volt, tele pénzváltó és kereskedelmi központokkal. A keresztény közösség, mely hagyta, hogy megfertőzze ez a légkör, szigorú megrovást kap Jézustól, aki „a hű és igaz tanú, Isten teremtésének kezdete”. Ma is egy mélyen materialista társadalomban élünk. Van, aki szerint ez olyan világ, amely „kilépett Istenből”. A magukba zárkózó keresztény közösségek azt kockáztatják, hogy ez a látomások és reménység nélküli közeg elsodorja őket. Nem lehet úgy élni a világban, hogy olyanok vagyunk, mint a világ. Ha a keresztény közösség nem nyugtalankodik, nem zavartatja és nem vonja kérdőre önmagát, akkor nemcsak hogy nem szegül szembe a gonosszal, de hagyja, hogy a hétköznapiságba és a tehetetlenségbe rántsa. Egyszóval langyos marad. Az evangélium azt kívánja tőlünk, hogy növekedjünk a szeretetben, az együttérzésben és a szolidaritásban. Jézus ma is a szeretet koldusa és mindannyiunkhoz szól: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok.” A szegények és a gyengék, egyes emberek és egész országok állnak az ajtónk előtt és kopogtatnak. Boldogok azok a közösségek, boldogok azok a keresztények, akik kinyitják az ajtót, és befogadják őket: bennük Jézust fogadják be, és miközben velük vacsoráznak, Jézussal vacsoráznak. A jelenet mélyén éppen az ellenkezője történik: nem mi vagyunk azok, aki befogadjuk Jézust, hanem ő az, aki befogad minket a szegény és a gyengék népébe, és a saját trónusára, a szeretet trónusára ültet minket. Ezekkel a gesztusokkal veszi kezdetét Isten országának földi megvalósulása, miképpen azt sok helyen olvashatjuk az evangéliumban.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
