Bölcs 6,12–16;
Zsolt 62 (61); 1Tesz 4,13–18; Mt 25,1–13
Az
evangélium tíz szűzről ír, akik a vőlegény érkezését várják. Közülük öt balga,
a többiek bölcsek. Bölcsességük az elbeszélés szerint abból áll, hogy nemcsak a
lámpást viszik magukkal a benne lévő olajjal, hanem visznek magukkal tartalék
olajat is. Az öt balga magabiztos, azt gondolják, előrelátók voltak. Ám a
vőlegény késik, éjszakáig, sőt késő éjszakáig elmarad. Mi sem egyszerűbb,
hagyják, hogy elnyomja őket az álom. Valóban könnyű megpihenni saját
szokásainkban és biztonságot adó dolgainkban; könnyen legyőz minket az
önszeretet renyhesége. Mindannyian elalszanak – nem ebben van a különbség. Nem
hősökről van szó, akik virrasztanak, és nem hitványakról, akik elalszanak.
Mindenkit, még a legjobbakat is elnyomja az álom. Nem aludt talán el Jézus
három kedves barátja is éjjel a Getszemáni-kertben, miközben ő haláltusáját
vívta? Ez a tíz szűz mi vagyunk, akik gyakran saját fösvény és álmos világunkba
zárkózva élünk, nagy álmok és ideálok nélkül. A szürke, mindig egyforma élet
éjszakája ez, ahol nem villan föl a fény, nincsenek csillagok. A terjedő önzés
éjszakája, az önzésé, mely minden ember szíve mélyében ott van, legyen okos
vagy balga.
De
ezen az éjszakán hirtelen fölhangzik egy kiáltás, mely a vőlegény érkezését
hirdeti. Mi ez a kiáltás? Ez a kiáltás a föld távoli, szegény országainak
éjszakájából száll fel, a betegágyakból; a kontinenseket átszelő menekültek
millióinak kiáltása; a szomszédunk vagy a munkatársunk elkeseredett kiáltása;
annak a kiáltása, akin úrrá lett a félelem; a kihirdetett evangélium kiáltása;
Isten kiáltása, aki társakat szeretne: „Itt a vőlegény, menjetek ki elébe!”
Milyen sok embernek volna szüksége valakire, aki elébe megy! Ez a kérés fölébreszt
minket az álmunkból, arra késztet, hogy felkeljünk: ő éppen engem akar, engem
keres, elém jön. A vőlegény érkezik! Az örömem! Jézus kistestvérei jönnek elém.
Ahogyan a zsoltár énekli: „Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon”
(Zsolt 119,105). A kihirdetett és megélt evangélium az irgalmasság, a
vigasztalás, az érzékenység, az emberi okosság forrása, megvilágítja a
sötétséget. De azt is sejteti, hogy nincs akármennyi időnk. A példabeszéd vége
meglep a keserűségével és a keménységével. A vőlegény azt mondja: „nem ismerlek
benneteket”. Nem áll a rendelkezésünkre végtelen alkalom. Ha szeretet nélkül
élünk, akkor nem találkozunk a testvéreinkkel. Végül elveszítjük őket. Éppen
ezért fontos, hogy mindig legyen nálunk olaj. „Éhes voltam, és ennem adtatok.”
Vigyük mindig magunkkal az evangélium kicsiny cserépedényeinek értékes olaját. Ez
megadja majd nekünk annak az örömét, hogy megértjük, mire van szükség
valójában; lángra gyújtja a szívünket; megvilágítja a sötétséget; segít, hogy fölismerjük
a kedvest, aki elénk jön.
Imádság az Úr
napján
