Imádság az egyházak egységéért, különösen az afrikai keresztény közösségekért.
Mk 3,20–21 – Azt mondták róla, hogy megzavarodott
Jézus visszatér Kafarnaumba, Simon házába. Szokás szerint nagy tömeg gyűlik össze körülötte. Úgy tolakodnak, hogy még enni sem marad ideje. Jézus szíve megindul ezeknek az embereknek a láttán, és úgy látszik, nem nyugszik, míg nem segít rajtuk, és nem vigasztalja meg őket. Ez az evangéliumi jelenet fölráz bennünket a lustaságból, ami gyakran jellemzi az életünket. Hányszor előfordul, hogy a saját igényeink kielégítésére szőtt terveink magukkal ragadnak minket, és egyáltalán nem törődünk vele, hogy másoknak szükségük van-e segítségre! Az nem lehet, hogy mindig csak saját magunk szabjuk meg napjaink menetét, csak mi döntsük el, mivel törődünk. Az énközpontúság azt jelenti, hogy eláruljuk a küldetést, mellyel Jézus bízott meg bennünket. Ő bízta ránk a szegényeket, betegeket, magányosakat, akik iránt felelősséggel tartozunk. Rokonai azt mondták róla, hogy „megzavarodott”. Jézus jól ismerte ezeket a vádakat. Már gyermekkorában Mária és József is kérdőre vonta, amikor tizenkét évesen elment a templomba, hogy vitatkozzon a tudósokkal. Amikor a szülei aggódva keresték, és szemrehányást tettek neki azért, hogy olyasmit tett, ami a szemükben nem helyénvaló, azt felelte: „Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Rokonai, akik aznap Kafarnaumban gyűltek össze, már azt gondolják róla, „megzavarodott”, megőrült, és igyekeznek visszatéríteni a normális élethez. Ám az evangélium olyan, mint a tűz, mely éget, mozgásra késztet. A szeretet ereje az, ami kivezet önmagunkból, saját kicsinyes, szűk világunkból, hogy magunkévá tegyük Isten tervét.
Előesti imádság
