Mk 6,44–52 –
Jézus a vízen jár
Amikor az egyházatyák ezt az evangéliumi részt
magyarázták, a tó közepén haladó bárkát a keresztény közösséghez (vagyis minden
keresztény emberhez) hasonlították, mely az élet vizén halad. Valóban minden
hívő ember megtapasztalhatja, hogy a világban uralkodó szél épp szembefúj az
evangéliummal. A világ számos csalóka ígéretével ellentétben nem könnyű
végigmenni az életen, hiszen az akadályokat nem lehet elkerülni. Éppen ezért
könnyen úrrá lesz rajtunk a félelem, az elkeseredettség és az elveszettség
érzése. A materializmus kultúrája könnyen elhiteti velünk, hogy az evangélium
üres szó, éppen olyan, mint egy kísértet. Ha maguk a tanítványok is így hitték,
mennyivel inkább így hisszük mi? Ám Jézus megjelenik előttük, és újra azt
mondja nekik: „Ne féljetek!” Ezt mondja nekünk is, legújabb tanítványainak,
akiket félelemmel töltenek el a világban tapasztalható nehézségek. Különleges
erővel szólnak hozzánk ezek a szavak egy világjárvány után, ami fenekestül
felforgatta a világot. Jézus jól ismeri hitetlenségünket és korlátainkat. Ezért
közelebb jön, biztat bennünket, sőt, maga is beszáll a bárkába. Szeretetteljes
jelenléte azonnal lecsendesíti a szelet. A tanítványok biztonsága, békéje,
reménye éppen abban áll, hogy magukkal viszik Jézust, és mindig, de különösen
életük nehéz pillanataiban belé helyezik minden bizalmukat. Az Úr nem kísértet:
ő a legigazabb, legerősebb barát. Jézus arra emlékeztet minket, hogy az igazán
legyőzhetetlen erő a szeretet. A szeretet, ahogyan az evangéliumban megjelenik
egy gyermek gyengeségében, akinek semmi köze az erőszakossághoz; annak az
erejében, aki a vihartól felkorbácsolt vízen jár, és lecsöndesíti. Isten
szelídségben és irgalmasságban megnyilvánuló szeretete erősebb minden rossznál,
erősebb a halál hullámverésénél is, amely szüntelenül ostromolja az
emberiséget, és amely legyőzhetetlennek látszik. Csakhogy az a Gyermek már
legyőzte a rosszat és vele együtt az utolsó ellenséget, a halált is.
Előesti
imádság
